Minden nap ugyanúgy kezdődött.
És ugyanúgy ért véget.
A kórház neonfényei alatt töltött tizenkét óra után a nővérszoba levegője fáradtan vibrált. Anna a mosdó tükrében nézte magát: arca sápadt volt, a szemében árkok, a kezein apró égésnyomok a fertőtlenítőtől.
„Csak hazaérek, lefekszem, és csend lesz” – mondta magának.
Ez volt a napi ima.
De otthon nem a csend várta.
Hanem Péter – a férje.
A házban már az első lépésnél érezni lehetett a feszültséget. A gyerekek szobájából kiszűrődő zaj, a konyhában csapzott edények tornya, és az a hang… a hang, amitől minden izma megfeszült.
– Megint késel – szólt ki a nappaliból Péter. – Gondolom, megint „életeket mentettél”, ugye?
Anna lerakta a táskáját.
– Igen. Egy idős férfi ma újra tudott lélegezni. – Hangja halkan csengett, de benne remegett a fáradtság.
– És közben a vacsora kihűlt. – Péter felállt, a tányérját csörömpölve az asztalra tette. – A gyerekek meg nem ettek. A ház szét van esve. De persze, te hős vagy.
Anna nem válaszolt. Tudta, hová vezet ez.
– Mit nézel? – kérdezte a férfi, amikor látta, hogy nem reagál. – Hallgatsz, mert tudod, hogy igazam van.
Nem szólt, csak bement a hálóba, levette a cipőjét. A lába sajgott. Minden porcikája pihenésért könyörgött.
De Péter követte.
– Nézd magad! – vágta oda. – Fáradt, nyúzott, ingerült. Régen legalább nő voltál. Most csak… egy árnyék.
Ez volt az a mondat. A detonátor.
A pont, ahol valami elszakadt.
Aznap éjjel nem aludt. A plafont bámulta, és hallotta, ahogy a férje a másik szobában horkol. A ház sötét volt, de benne valami felébredt. Egy halk, fojtott, jeges gondolat.
Nem bosszú volt. Inkább kísérlet.
Egy lecke.
Reggel csendben ment el otthonról. De nem a kórházba ment.
A nap folyamán Péter észrevette, hogy a hűtő üres. Az ebéd hideg volt, a gyerekek nyűgösek. Délutánra a feszültség az egekbe szökött.
Hatkor hívta a feleségét.
– Hol vagy? – kérdezte ingerülten.
– Dolgozom.
– Ma szabadnapod van!
– Igen. Ma otthonról dolgozom.
Letette a telefont.
Este hazaért. A ház sötét volt, de az asztalon gyertya égett. Az illat valami ismeretlen ételből áradt, meleg, nyugtató fűszerek keveréke.
– Anna? – szólt.
– Ülj le – jött a válasz a konyhából.
A nő kötényt viselt, a haját feltűzte, arca nyugodt volt. A szemében furcsa fény.
– Mi ez? – kérdezte a férfi.
– Vacsora. – A hangja nyugodt volt, szinte hideg. – Az utolsó, amit együtt eszünk.
Péter felnevetett. – Na persze. Már hallottam ezt.
– Nem viccelek.
A nő előhúzott egy mappát az asztalról. Papírok, pecsétek, ügyvédi aláírások.
– Tegnap beadtam a válópert.
A férfi arca elfehéredett. – Mit… mit csináltál?
– Megtettem, amit te nem hittél, hogy képes vagyok megtenni. Elengedlek.
– Elment az eszed? – dühöngött. – Hogy akarod eltartani magad? A gyerekeket?
– Már eltartottalak. Titeket. Éveken át. A kórházi túlórákból. Azt hitted, nem tudok nélküled élni, pedig te voltál az, aki belőlem éltél.
Csend.
Csak a gyertya sercegett.
– Ez nevetséges. – Péter felállt. – Nincs hová menned.
Anna elmosolyodott.
– Dehogy nincs.
Zsebéből előhúzott egy kulcsot.
– Vettem egy kis házat a folyóparton. Tudod, azokból a pénzekből, amiket te sosem kérdeztél meg, hová tűnnek.
A férfi arca eltorzult.
– Lopkodtál?
– Nem. Félretettem. Minden éjszaka, minden extra műszak, minden elmaradt alvás ára ott van benne. Az én életem ára.
Péter távozott.
De nem végleg.
Három nap múlva visszatért. Késő este.
A ház üres volt. A kulcsát bedugta, de a zár nem engedett. Új lakat volt rajta.
A konyha ablakán keresztül belátott. Az asztalon egy papír hevert:
„Kedves Péter,
Nem gyűlöllek. Csak megtanítottál arra, hogyan kell túlélni a vihart, amit te hoztál.
Most rajtad a sor, hogy megtanulj élni csendben.
– Anna”
Egy év telt el.
A folyóparti ház verandáján Anna kávét kortyolt. Az új élet szokatlanul halk volt, de békés. A gyerekek nevetése megtöltötte a kertet.
A kórházból áthelyezték egy kisebb rendelőbe, ahol nem tizenkét, csak hat órát dolgozott.
A telefon egyszer megszólalt. Ismeretlen szám.
Fél percig habozott, aztán felvette.
– Anna? – a férfi hangja rekedt volt. – Baleset történt. A házunk… leégett.
A nő hallgatott.
– Csak annyit akartam mondani – folytatta Péter –, hogy… sajnálom.
Anna mély levegőt vett.
– Tudom. De a sajnálat nem oltja el a tüzet.
És letette.
Három hónappal később a hírekben egy riport futott:
„Volt kórházi dolgozó alapít új közösséget: A Vihar Női.”
Anna mosolygott, mikor látta a képernyőt.
A szervezet nőknek segített újrakezdeni, akik bántalmazó kapcsolatokból jöttek el.
A logója: egy apró ház egy viharfelhő alatt – a ház fénye a sötétből is ragyogott.
Egy este, amikor a nap lebukott a folyó mögött, a verandán ülve halk kopogás hallatszott.
Kinyitotta az ajtót.
Péter állt ott.
Soványabb volt, megtört, a kezében egy apró, repedt kő.
– Emlékszel erre? – kérdezte. – A kertből van. Azt mondtad, ha egyszer összeveszünk, ez a kő őrzi majd a haragunkat.
Anna elvette, a tenyerébe zárta.
– Most mit akarsz vele?
– Elásni.
A nő bólintott. Kimentek a kertbe, és együtt temették el a követ a földbe.
Amikor végeztek, Anna halkan csak ennyit mondott:
– Ez volt az utolsó vihar.
A férfi bólintott, és elment. Nem vissza, hanem tovább.
A szél elcsendesedett, a folyó morajlott, és Anna először érezte: a béke nem a csendből születik.
Hanem abból, hogy többé nem kell magyarázkodnia érte.