Egy falat kenyér – két sors fonódása
– Hát persze, hogy sietek – morgott Gábor, miközben kilépett a kis pékség ajtaján. A valóság azonban egészen más volt: nem sietett sehová. A válás óta senki sem várta otthon. Csak a csend. A hűtőre mágnesezett régi fotó, egy hideg, kiürült kávéfőző és a hallgatás. Még Cirmost, a macskát is elvitte Judit.
– Társaság kell, de nem egy állat – vetette oda egyszer, majd beült a kis elektromos autójába, és szó nélkül elhajtott.
Gábor egy mély sóhaj kíséretében belegyömöszölte a kenyeret, kolbászt és paradicsomot rejtő zacskót a táskájába. „Legalább valami legyen otthon, amitől úgy tűnik, él ott valaki…” – gondolta fásultan, és elindult a parkoló felé.
Ahogy beszállt a kocsiba, a reflektor fénye megvilágított valamit. Egy alak – mozdulatlanul ült a járda szélén. Gábor hunyorogva nézett ki az ablakon: egy kutya volt. Csapzott, sovány, és valami különös szomorúság ült a szemében. Olyan mély, emberi szomorúság, amitől Gábor torka összeszorult.
A kutya nem könyörgött. Nem vakkantott, nem vonyított. Csak figyelt.
– Na te is itt vagy… – dünnyögte Gábor, majd letépett egy darabkát a kenyér héjából. – Éhes vagy? Nesze.
A kutya közelebb jött, lassan, méltósággal, és óvatosan kivette a falatot a kezéből. Nem sietett vele sehová. Csak lenyelte – és maradt.
– Te, barátom, valami filozófusféle vagy – kuncogott Gábor.
A kutya nem ment el. Csak nézte tovább. Végül pár lépést tett előre, visszanézett, mintha hívná.
– Komolyan? – Gábor kicsatolta az övét. – Most tényleg egy kóbor kutyát követek?
De kiszállt. Mert valami megmozdult benne. A kutya magabiztosan haladt, Gábor pedig – bár nem értette – követte.
Két utcányi séta után megálltak egy öreg, roskadozó ház előtt. A vakolat mállott, a kerítés hiányos volt, és a tornácon egy gyerekcipő párja pihent. A kutya az ajtóhoz lépett, halkan kaparni kezdte.
Gábor megtorpant.
– Él itt valaki?
Bentről fáradt női hang felelt:
– Ki az?
– Én… öhm… a kutyád… Naida? Ő hozott ide.
Néhány másodperces csend után az ajtó kinyílt, és egy kócos hajú nő jelent meg a résnyire nyitott ajtóban. Arca fáradt volt, szeme alatt sötét karikák, de mégis – valami mosolyféle játszott az ajkán.
– Ha Naida visszatért, akkor jó helyen jársz. Gyere be.
Odabent szegényes, de tiszta volt minden. A kis szobában egy kisgyerek aludt, egy kopott mackót ölelt. A huzat táncolt a megszürkült függönyökkel, a kályha halk sercegéssel ontotta a meleget.
– Klára vagyok – mondta a nő. – Ő pedig Naida. A mi kis… hírnökünk.
– Ő… gyakran csinál ilyet? – Gábor ledöbbent arccal nézte a kutyát.
– Miután leégett a házunk, és az apja elhagyott minket… nem volt hová mennünk. Egy padon aludtunk a kisfiammal, amikor ő megjelent. Nem engedett magunkra maradni. És időről időre… hozott valakit. Egy kabátos bácsit. Egy nővért, aki kenyeret hozott. És most… téged.
Gábor sokáig csak némán figyelte a nőt. Majd elővette a telefonját, és tárcsázott.
– Peti? Még mindig kerestek valakit az új bölcsis részleghez? Itt van egy nő, pedagógus, kisgyerekkel. Tudnál segíteni?
Klára meglepve nézett rá. Gábor mosolygott.
– Peti rendes srác. Csak hallgass rám.
Hat hónap telt el.
Gábor újra megállt ugyanannál a háznál – de most alig ismerte fel. A falakat friss vakolat fedte, a kert rendezett volt, a tető új cseréppel ragyogott. Az ablakokban virág, a kapu tárva.
A ház ajtaja kivágódott, és Szabolcs, a kisfiú, kacagva rohant ki.
– Gábor bácsi! Tudtuk, hogy jössz! Naida egész reggel lesett az ablakból!
A kutya ott feküdt a tornácon, farkát csóválva, mintha csak bólogatna: „mondtam én”.
Klára a bejáratban állt, kezében lisztes konyharuhával, mosolyogva hívta be:
– Gyertek. A sütemény már a sütőben.
Odabent melegség fogadta. A szoba illatos volt, a falakon gyerekrajzok lógtak, az asztalon friss virág. Minden… élt.
– Nem is tudom, hogy köszönjem meg – suttogta Klára, miközben teát töltött.
Gábor csak megrázta a fejét.
– Nem én tettem semmit. Én csak… követtem Naidát.
– De te léptél be azon az ajtón – felelte Klára, szelíden. – És ez mindent megváltoztatott.
Szabolcs közben visszatért. Egy színes rajzot tartott a kezében. Egy ház. Egy kutya. Egy férfi, egy nő, egy kisfiú. És egy nap, ami mosolyog.
– Ez te vagy, Gábor bácsi! – mutatta a szemüveges, pocakos alakot. – És itt van Naida is!
Gábor szeme sarkában könny csillant. Megsimogatta a fiú haját.
Amikor már indulni készült, az ajtóban megtorpant. Keze a kilincsen, szíve még a szobában.
– Klára… szerinted… Naida direkt hozott ide?
A nő halkan bólintott.
– Látta, hogy te is egyedül vagy. És ő mindig tudja, hol van szükség valakire. Ez az ő különleges tudománya.
Gábor vett egy mély levegőt.
– Maradhatok?
A válasz csendben, de határozottan jött:
– Igen. Vártunk rád.
Naida leült melléjük, és halkan, elégedetten vakkantott egyet. Mintha csak azt mondaná:
„Most már minden a helyére került.”
Mert néha… egy darabka kenyér is elég, hogy két megtört sors újra egymásra találjon.