Egy szelet kenyér – két élet története
„Gyorsan megyek…” mormogta magának Gábor, ahogy kilépett a pékség ajtaján. Igazából sehová sem kellett sietnie – a válás óta senki sem várta otthon. Üres lakás, kihűlt kávéfőző, egy megfakult fénykép a hűtőajtón… még a macskát is elvitte az exfelesége.
„Társaságra van szükségem, de nem állatra” – mondta Judit, mikor elvitte Cirmost. Aztán felpattant a villanyautójába, és eltűnt a látóhatáron.
Gábor mélyet sóhajtott. A táskája alján megcsörrent a kulcscsomó, amikor előhúzta az apró szatyrot, benne egy vekni friss kenyérrel, egy kis kolbásszal és néhány paradicsommal. „Legalább otthon legyen mit ennem” – gondolta, majd elindult a parkoló felé.
Ahogy beült az autóba, a fényszórók fényében mozgásra lett figyelmes. Egy árnyék suhant át előtte, majd még egy. A járda szélén egy kutya ült. Sovány volt, szőre összefogott, de a szemeiben valami mélység csillogott – mintha titkokat őrizne, amiket Gábor nem ismert.
Nem nyüszített, nem kért semmit. Csak csendben nézett.
„Te meg…” kezdte Gábor, majd letört egy darabot a kenyérből. – „Éhes vagy? Tessék, fogadd el.”
Kinyújtotta a kezét, a kutya pedig lassan, méltósággal odalépett. Nem kapkodva, hanem finoman, óvatosan vette el a falatot.
„Hát te aztán igazi úriember vagy, barátom” – nevetett fel Gábor.
A kutya lenyelte a kenyérdarabot, de nem ment el. Továbbra is figyelte őt. Gábor megvonta a vállát.
„Most nincs másom, öregem. Ez van.” A kutya lassan megfordult, néhány lépést tett, majd visszanézett. „Mit szólsz hozzá, követni akarsz?”
A kutya egy rövid ugatással válaszolt, aztán elindult. Gábor értetlenül nézte.
„Most tényleg egy kóbor kutyát fogok követni?”
Nevetett saját hülyeségén, de kiszállt az autóból, és követte az állatot.
A kutya magabiztosan haladt a sötét utcákon. Két sarokkal odébb megállt, hátranézett, majd továbbment.
„Talán tényleg bolond vagyok” – gondolta Gábor, miközben követte.
Néhány perc múlva egy omladozó, régi ház elé értek. A falak repedezettek, az ablakokon megfakult függönyök lengedeztek. A tornác mellett néhány apró gyerekcipő hevert.
A kutya az ajtóhoz sietett és kaparni kezdett. Gábor mögötte megállt.
„Van itt valaki?” – szólt óvatosan.
Egy fáradt női hang válaszolt belülről:
„Ki az?”
„Ő… hát, a kutyád hozott ide engem.”
Csend. Majd az ajtó résnyire kinyílt. Egy nő állt ott, rendetlen hajjal és sötét karikákkal a szem alatt, de mosolygott.
„Naida visszatért. Gyere be, ő csak jó embereket hoz.”
Gábor belépett.
A ház egyszerű volt, de tiszta. Egy régi függöny libegett a huzatban, mellette egy kiságyban egy kisfiú aludt, kezében kopott plüssmackóval.
„Klára vagyok” – mutatkozott be a nő –, „Ő Naida, a mi kis őrangyalunk.”
„Komolyan? Ő gyakran hoz ide embereket?”
Klára leült egy székre, megcirógatta a kutyát.
„A tűz után mindent elveszítettünk. A férjem… nos, ő nem volt az a hős. Elment. Egyedül maradtunk a gyerekkel egy padon. Aztán Naida odajött. Nem hagyott magunkra. Hozott ennivalót, embereket. Egyszer még egy egész csirkét is! Máskor egy öreg bácsit, aki kabátot adott. Hoztak konzerveket, pékárut. Így húztuk ki az időt.”
„És miért pont itt laktok?”
Klára lehunyta a szemét.
„A ház leégett, papírok nélkül nem tudtam munkát vállalni. Egy barátnőmnél laktunk, de nem maradhattunk sokáig. Ez az üres ház meg egy esély volt. A tulajdonosok már külföldön élnek, úgy döntöttünk, itt vészeljük át a telet…”
Gábor csendben elővette a telefonját, tárcsázott.
„Peti? Te nem kerestél esetleg munkásokat az építkezéshez? Van itt egy nő kisgyerekkel, aki óvónő volt. Tudnál segíteni?”
Klára ránézett, Gábor elmosolyodott.
„Peti rendes ember. Ne utasítsd vissza.”
Hat hónappal később Gábor újra megállt a ház előtt. A régi, repedezett falakat friss vakolat borította, a tetőt új cserép fedte, az ablakokban tiszta függönyök lengedeztek. A kert kapuja nyitva állt.
A ház ajtaja kitárult, és egy kisfiú rohant ki nevetve.
„Gábor bácsi! Itt vagy! Itt vagy!” – kiáltotta, és azonnal a nyakába ugrott.
„Szia, Szabolcs! Megnőttél, mióta nem láttalak!” – nevetett Gábor, miközben felvette a fiút.
„Anyu pitét sütött, azt mondta, biztosan jössz, mert Naida egész reggel az ablakban ült!”
Naida, a kutya, a tornácon feküdt, farkát csóválta, mintha mindent tudna előre.
Klára az ajtóban állt, kezében konyharuha, mosolyogva.
„Gyertek be, már kész a tea” – szólt halkan.
Bent már semmi nyoma nem volt a korábbi szegénységnek. A kis szoba meleg volt, házi sütemény és friss tea illata töltötte be. A falon gyerekrajzok lógtak, az asztalon egy váza friss virág.
„Mindez a ti érdemetek” – mondta Klára, miközben teát töltött Gábornak. – „A munka, az óvoda, a lakcím. Új életet kezdtünk.”
„Nem én tettem” – rázta meg Gábor a fejét. – „Én csak… Naidát követtem.”
„Naida vezetett ide, de te nyitottad ki az ajtót” – mosolygott Klára. – „Többet tettél annál, mint gondoltad.”
Szabolcs egy pillanatra eltűnt, majd egy rajzzal tért vissza. Egy ház, egy kutya, egy nő, egy férfi és egy kisfiú szerepelt a papíron, a sarokban pedig egy mosolygó nap.
„Ez te vagy, Gábor bácsi” – mutatta a figurát, aminek pocakja és szemüvege volt. – „És Naida is ott van!”
„Csodálatos vagy, Szabolcs” – simogatta meg a fiút.
Később, indulás előtt Gábor megállt az ajtóban, keze a kilincsen.
„Klára… szerinted direkt ide hozott?”
A nő egy pillanatig csendben maradt, aztán bólintott.
„Látta, hogy egyedül vagy. Ő mindenkinek segíteni akar. Ez a dolga.”
Gábor mély levegőt vett.
„Szerinted maradhatok? Itt elférnék, nem zavarnék. Szabolcsnak szüksége lenne egy apára. Neked is jól jönne egy kis segítség.”
Klára közelebb lépett, tekintete meleg és határozott volt.
„Maradj. Vártunk.”
Naida odasétált hozzájuk, leült a lábukhoz, és halk, megnyugtató ugatással jelezte:
„Végre minden a helyére került.”
Gábor pedig tudta: néha valóban egyetlen szelet kenyér is elegendő lehet ahhoz, hogy két élet örökre megváltozzon.