A Kárpátok hóval borított völgyeiben a tél olyan csendes volt, hogy az ember hallani vélte, ahogy a fák is lélegeznek. A hegyek közé vágott vasútvonalon azon a napon is csak egyetlen vonat haladt — a hajnali teherszerelvény, melyet Juhász Miklós, a tapasztalt mozdonyvezető irányított.
Már húsz éve járt ezen az útvonalon. Tudta, mikor bukkan fel egy őz az alagút előtt, mikor zúg el a szél a szurdokban, s mikor kell félretenni a termoszból az utolsó korty kávét, hogy pontosan a hídnál kortyolhassa el.
De azon a téli reggelen valami más volt. A levegő nehezebbnek tűnt, a fények hidegebbek voltak. Miklós ösztönösen lassított.
És ekkor meglátta őket.
A falkán túl
A kanyar után, a völgyhíd előtt, egy farkasfalka állt a síneken.
Tucatnyi, talán több is. Mozdulatlanok voltak, mintha jégből faragták volna őket. Szemük borostyánként izzott a fényszórókban, bundájuk ezüstösen csillogott a hóban.
A mozdonyvezetőnek torkán akadt a lélegzete.
– Mi a fene…? – motyogta, és megnyomta a dudát.
A hang betöltötte a völgyet, de a farkasok meg sem rezzentek. A vonat közeledett, a fékek csikorogtak, a vas remegett, de a falka nem mozdult.
Az egyik farkas – a legnagyobb, feltehetően az alfa – lassan előrelépett, és hosszan, mélyen vonyítani kezdett. A hang valahogy emberi volt: szomorú, kétségbeesett. A többiek csatlakoztak hozzá, és a vonyításból különös, szinte dallamos harmónia alakult ki.
Miklós szíve a torkában dobogott, amikor végül a mozdony megállt – alig pár méterre a farkasoktól.
A hóban fekvő alak
Kinyitotta az ajtót, és a jeges levegő azonnal az arcába csapott. A falkavezér egy pillanatra ránézett, majd hátralépett a sínekről, mintha engedélyt adna valamire.
Miklós leugrott a szerelvényről, lámpát ragadott, és lassan közelebb lépett. A farkasok körben álltak, mozdulatlanul, szemük követett minden lépést.
A sínek között, a hóban, valami feküdt.
Először azt hitte, egy zsák. Aztán meglátta a haját – sötét tincsek a fehér hóban. Egy nő volt az. Fiatal, sápadt, mozdulatlan. Ruhája szakadt, keze vérfoltos. De amikor Miklós letérdelt, és a kezét a nyakára tette, érezte a gyenge, de biztos pulzust.
– Életben van – suttogta.
A farkasok egyszerre vonyítottak fel újra, mintha válaszul adnák: tudtuk.
A titok
Miklós a kabinba vitte a nőt, betakarta a kabátjával, és rádión hívta a központot:
– Itt 342-es, rendkívüli helyzet. Találtam egy sérültet a síneken, él, de eszméletlen. Küldjenek mentőt a 17-es hídhoz.
A központ csak sercegett. A hegyek között gyakran gyenge volt a jel, de most teljesen elnémult a vonal.
A nő halkan nyöszörgött. Miklós látta, hogy az ujjai kékek a hidegtől, a ruhája valami vékony vászon – nem volt esélye egyedül életben maradni odakint.
A mozdony melegedőjébe vitte, és óvatosan itatni próbálta. Amikor a nő kinyitotta a szemét, tekintete zavaros volt, de egy szó mégis elhagyta az ajkát:
– Luca…
– Micsoda? – kérdezte Miklós.
– A fiam… vigyázzon rájuk… – suttogta, mielőtt ismét elájult.
A mondat megfagyott a levegőben. Rájuk? Kire gondolt?
A múlt nyomai
Miklós visszanézett a farkasokra. Még mindig ott voltak, a mozdulatlan ezüst testek, figyelve. De már nem tűntek vadnak. Inkább… őrzőnek.
A mozdony fénye megcsillant az egyik farkas nyakán – valami ott lógott. Egy fémmedál. Miklós közelebb lépett, és megdöbbenve látta: egy kis ezüstkereszt, rajta egy vésett névvel.
“Luca.”
A vér megfagyott az ereiben.
A farkas finoman hátralépett, mintha tudná, hogy felfedezték a titkát.
Miklós rájött, hogy a nő nem véletlenül feküdt ott. Őt a farkasok odahelyezték. Nem támadni akartak – segíteni.
A hídon túl
Ekkor újabb zaj hasított az éjszakába: motorzúgás a völgy másik oldaláról. Két férfi közeledett a sínek mentén, lámpával a kezükben. Nem rendőrök voltak – a mozdonyvezető azonnal megérezte a veszélyt.
– Ott vannak! – ordította az egyik. – A nő és az a vonatvezető!
Miklós visszaugrott a fülkébe, és a nő fölé hajolt.
– Kik ezek? – kérdezte suttogva.
De a nő már nem válaszolt. Csak a farkasok mozdultak egyszerre, szinte hangtalanul, és elindultak a sötétbe – a férfiak felé.
Egy perccel később kiáltások hallatszottak, majd tompa puffanások, és ismét csend lett.
A falkavezér visszatért, bundáján vércseppek csillogtak a reflektor fényében, de a tekintete nyugodt volt. Odalépett a mozdonyhoz, és röviden, szinte tisztelettel megbiccentette a fejét.
Az ébredés
Hajnalra a nő magához tért. Miklós forró teát adott neki, és betakarta.
– Hogy került ide? – kérdezte.
A nő remegő hangon mesélni kezdett.
Kiderült, hogy biológus volt, farkasokat tanulmányozott a környéken. Egy éjjel emberekbe botlott – orvvadászokba. Megpróbálta megvédeni a falkát, de elütötték, és magára hagyták a hóban.
– Azt hittem, meghalok – suttogta. – De ők… ők körém gyűltek. Melegítettek. És amikor meghallották a vonatot, mintha tudták volna, hogy maga meg fog állni…
Miklós nem tudott mit mondani. Kint a farkasok még mindig ott voltak, távol, a hóesésben.
A vonyítás
Amikor a mentő végül megérkezett, a nő kórházba került. Miklós még napokig nem tudta kiverni a fejéből a történteket. A farkasokat senki sem látta többé azon a környéken.
Egy hónappal később levelet kapott a nőtől:
“A falkavezér eltűnt, de a rádióadója továbbra is jelet küld – valahol a híd közeléből. Mintha nem akarna elmenni onnan. Mintha várna valamire.
Köszönöm, hogy megállt. Luca is köszöni.”
Aláírás: Dr. Tóth Eszter.
Az utolsó út
Tavasz végén Miklós újra arra az útvonalra kapott beosztást. A hó már elolvadt, a hegyek zöldbe öltöztek.
Amikor elérte a híd kanyarját, reflexből lassított.
És akkor meghallotta.
A távolból, a fák közül egy farkasvonyítás szállt fel – hosszú, mély, kísértetiesen ismerős.
A mozdonyvezető ösztönösen kinézett az ablakon. A dombtetőn, a napfényben, egyetlen farkas állt. A nyakában ezüstkereszt csillant.
A farkas felemelte a fejét, és még egyszer, szinte búcsúzóul vonyított.
Aztán eltűnt az erdőben.