Egy különös üveg lekvár, és az üzenet, ami mindent megváltoztatott…
Gergő már kisgyermek kora óta pontosan tudta, mit akar: orvos szeretne lenni. Az iskolában nem focizni járt ki a többiekkel a szünetben, hanem a könyvtárat bújta vagy biológia könyveket lapozgatott. Tanárai mosolyogva „kis doktor úrnak” becézték, mert mindig volt nála egy ragtapasz, ha valaki elesett, és képes volt megnyugtatni még a legpánikolóbb osztálytársát is.
Édesapját azonban túl korán veszítette el – szívroham vitte el egyetlen éjszaka alatt. Gergő akkor harmadikos volt, és a veszteség örökre belevéste magát a szívébe.
– Ha akkor már orvos lettem volna… – gondolta gyakran, és ez a gondolat lett a hajtóereje.
Édesanyja, Julianna, egyedül maradt vele, és minden áldozatot meghozott, hogy a fia megvalósíthassa az álmát. Gergő pedig soha nem tért le az útról: szorgalmas volt, céltudatos és figyelmes. Felvételt nyert az orvosi egyetemre, és bár a társai gyakran buliztak, ő inkább a természetbe vonult vissza, ha kiszakadt a könyvek világából.
– Egyszer majd megtalálom azt is, akit nekem szánt az élet – mondta nevetve a barátainak, akik gyakran cukkolták a romantikus beállítottságáért.
Az egyetem elvégzése után sebész lett egy nagy fővárosi kórházban. Munkája iránti alázata, emberi hozzáállása és páratlan precizitása gyorsan kivívta mások tiszteletét. Mindenki tudta: ha Gergő operál, akkor ott biztonságban van az élet.
Egyik reggel, egy különösen hosszú ügyelet után úgy döntött, hogy nem a forgalmas főutakon indul haza, hanem egy nyugodtabb vidéki útvonalon. A meleg őszi napfényben poros út szélén egy idős asszony árulta a házi készítésű lekvárjait.
Gergő lelassított, majd megállt.
– Egy üveggel kérek – mondta mosolyogva.
Az asszony szeme megcsillant, ahogy a kezébe adta a sötétbordó színű üveget.
– Nem akármilyen lekvár ez, fiam – súgta halkan. – Ebben benne van a szívem is.
Otthon Gergő leült, megpihent, és kíváncsian kinyitotta az üveget. Ám mielőtt még megízlelhette volna, észrevette, hogy az alján valami fehér villan.
Egy kis boríték volt. Benne kézzel írt, megsárgult cetli:
„Ez több, mint gyümölcs és cukor. Ez emlék, hála és hit. Ha ezt olvasod, talán már megmentettél valakit. Most én próbállak megmenteni téged – hogy ne feledd, mennyit érsz.”
Gergő percekig csak ült, a papírt nézte, és érezte, hogy valami különös melegség tölti el. Valami megmagyarázhatatlan kapcsolat alakult ki közte és az ismeretlen néni között.
Másnap visszament az út szélére, de a pad, a kis asztalka és az asszony sehol sem volt. Mintha csak álom lett volna.
Hetekkel később egy súlyos állapotban lévő fiatal nő került a sürgősségire. Az esélyei csekélyek voltak. A műtét órákig tartott, a csapat fáradt volt, de Gergő nem adta fel.
– Nem engedem el – mondta határozottan. – Amíg van bennünk erő, küzdünk.
A nő túlélte. Napokkal később, mikor először nyitotta ki a szemét, könnyek között suttogta:
– Maga volt az… aki visszahozott.
Aznap este Gergő hazatérve, leült az asztalhoz, és kanalazta a lekvár utolsó cseppjeit.
– Működött, néni… tényleg működött.
Aznap éjjel álmot látott. Egy fából ácsolt verandán ült a kendős asszony, mellette egy fiatal nő, aki a gyermeke lehetett volna. Gergő odalépett, mire a néni ránézett, és szelíden csak ennyit mondott:
– A gyógyítás nem mindig kézben van, fiam… Néha a szívben kell keresni a megoldást.
Gergő reggel mosolyogva ébredt. A hajnal első fényei besütöttek az ablakán. Egy új nap kezdődött. És ő pontosan tudta, hogy azon az úton jár, amin mindig is kellett.