Az elfeledett lublini falucska szélén egy apró házban élt Weronika Nowak, akit a helyiek egyszerűen csak Nowakónak neveztek. Míg az ő neve lassan feledésbe merült a szomszédok memóriájában, az iránti tisztelet, amit kivívott, tovább élt minden családban.
Hihetetlen, hogy 94 éves korában is milyen állhatatosan tartotta magát: egyedül vezette a gazdaságát, gondozta a kiskertjét, és otthona olyan tisztaságban ragyogott, mintha nem egy idős asszony, hanem egy egész takarítósereg élne benne. Fehér, vasalt kendő, világos kötény, fehérre meszelt ablakpárkányok és virágok a kereteken – Weronika azok közé tartozott, akik az élet szépségét és méltóságát tudják megélni.
Mikor tíz évvel ezelőtt a férje elhunyt, egyedül maradt. Gyermekei – egy fiú, Marek, és két lány, Ewa és Kasia – már régen városba költöztek, szétváltak, mintha ősszel lehulló levelek lennének, mindegyik a maga útján. Unokái felnőttek, saját életükkel foglalkoztak, és csak ritkán emlékeztek meg a vidéki nagymamáról, a karácsony vagy más ünnepek alkalmával felhívták telefonon.
Weronika azonban nem neheztelt emiatt, megértette, hogy mindenki a maga életútját járja. Ő pedig folytatta a maga útját. Dolgozott tovább, szeretettel gondoskodott kecskéiről, sütött finom pirogokat, és hitt abban, hogy mindennek mély értelme van.
Tanulság: Az élet méltósággal élhető, még akkor is, amikor az idő és a magány nehéz terheket ró ránk.
Visszatérő ajándékok és a meg nem értett szeretet
Egyszer a szomszédasszony, Grażyna, kislányával meglátogatta Weronikát, hogy sajtot hozzon neki. – “Szia, Nowakó! Csak a te sajtodat eszi a kislányom, a bolti nem kell neki!” – mondta vidáman.
Weronika örömmel adott nekik egy adag áfonyás pirogot, a kislány kedvencét. – “Köszönöm, nagymama!” – mosolygott az örömtől a gyermek.
Weronika nevetett és megjegyezte, hogy szívesen kényezteti őket, hiszen kire is vigyázhatna másképp, ha nem a gyerekekre? Sajnos őket már nem lehet megajándékozni, mind elfoglaltak, elutasítják gondoskodását. Még a szomszéd Krzysiek is elhozta a csomagjait, de azt mondták, nem fogadják el a pirogokat, sajtot, tejet vagy lekvárt. “Nem eszünk” – mondták. Weronika a boldog gondoskodásával hiába próbálkozott.
A fia évente csak egyszer tért haza, általában munka miatt vagy egy horgásztúra kedvéért.
Az unokák elmentek a barátaikkal hosszú hétvégére, éjszaka hangosak voltak, másnap nyomtalanul eltűntek.
A lányok pedig öt éve nem látták a falut, gyerekkorukban szinte minden nyarat nála töltöttek, mára viszont elfelejtették az útját, külföldi üdülőkben forgolódtak.
Grażyna aggódva érdeklődött, hogy vannak-e még Weronika kecskéi, nem túl megterhelő-e már a gondozásuk? Az öregasszony azt válaszolta, hogy éppen ezek a kis állatok tartják életben: „Ha nincs munka, az ember hamar a sír felé indul, de a kecskékkel reggel fel kell kelni, megetetni és fejni őket. Mozgásra szükség van, ez az egészség kulcsa, Grażyna.”
Az egykor gondosan ápolt kert elhanyagolódik
Ahogy beköszöntött a nyár, Weronika a megszokott módon tevékenykedett a kiskertjében, ahol tökéletes rend uralkodott: paradicsom, káposzta, burgonya, uborka sorakoztak szépen vetve, egyetlen gyom sem zavarta őket. Ám a szomszédok észrevették, hogy időnként megáll, kifullad, és egyre nehezebben kap levegőt.
Egyik nap elesett – rosszullét gyötörte. Kérte Grażynát, hogy értesítse a gyerekeket, mert rosszul érzi magát. Grażyna tett is így, ám senki sem érkezett, sem Marek, sem Ewa, sem Kasia. Csak a hallgatás fogadta a telefon másik oldalán.
A szomszédok próbáltak a lehetőségeikhez mérten gondoskodni róla. Krzysiek gyógyszereket hozott, Grażyna fejte a kecskéket és etette a tyúkokat, egy másik asszony pedig leveseket és süteményeket vitt. Weronika szégyellte, hogy terhére van bárkinek, nem szokta meg az ilyen helyzeteket.
Az állapota súlyosbodott, és egyszer írt egy levelet: “Hozzatok el magatokhoz. Egyedül már nem bírom tovább…”. Erre a szavakra válasz nem érkezett, mintha a falnak írt volna.
Az utolsó búcsú és a magány temetője
Nyár végén meghozta döntését: elég volt. A kecskéket Grażynának adta, a veteményesét nem ültette be először fél évszázad alatt. Az ablak mellől bámulta az elszáradt, fűvel benőtt földet, melyet annyira szeretett, de immár képtelen volt gondját viselni.
Egy napon rég elfeledett iskolai füzeteket talált a padláson. Egy tiszta lapot tépett ki és hosszasan írt, minden betűt fájdalmasan formázva, minden szó mögött könnyek. A levél mellé pénzcsomagot helyezett az asztalra.
Napokig esett az eső, füst nem szállt már a kéményből. A szomszédok aggódni kezdtek.
Benyitottak: Weronika csendesen feküdt betakarózva, mintha aludna. Csakhogy soha többé nem ébredt fel.
Felhívták gyermekeit; senki nem vette fel, írtak üzeneteket – válasz nélkül. A temetés megszervezését a szomszédok vállalták magukra. A nők sütöttek, a férfiak segítettek a koporsó emelésében. Minden úgy zajlott, mintha a saját családjukról lett volna szó.
A gyerekek másnap este érkeztek, amikor már minden elintézett volt. Szótlanul vették át a kulcsokat, és csendben léptek be a házba.
Az asztalon, melyen egy fehér terítő feküdt, ott volt a pénzcsomag és a levél.
“Kedves gyermekeim – Marek, Ewa és Kasia!
Végre együtt vagytok. Kérlek titeket, ne vitatkozzatok, támogassátok egymást. A gazdaságot szétosztottam. A szentképeket adjátok az egyháznak, ha nem viszitek el. A kutyámat adjátok Krzysieknek, ő jó ember. Az ingatlant adjátok el, a pénzt osszátok meg egyenlően. Bocsássatok meg és búcsúzom.
Anya.”
Az elhagyott házat bezárták, az ablakokat és ajtókat deszkákkal zárták le. A kutyát egyszerűen a kertbe engedték ki.
Azután elmentek, nem néztek hátra, autójuk egy porfelhőben tűnt el, mintha soha nem is jártak volna ott.
Összegzésként: Ez a történet rávilágít arra, hogy a családi kapcsolatok törékenyek, és a szeretet vesztesége mélyen érinti az embert. Az önfeláldozó élet és a magány súlyos következményekkel járhat, ha nem támaszkodhatunk szeretteinkre. A szomszédság ápoló szerepe megmutatja, hogy a közösség ereje is pótolhatja bizonyos értelemben a család hiányát.