Clara utazása – egy álom kezdete és egy házasság vége
Mindig is szerettem egyedül utazni. Volt valami egészen különleges abban, amikor egy ismeretlen városban tölthettem pár napot – főleg, ha munkaügyben történt. Az ilyen utak egyfajta szünetet jelentettek a megszokott mindennapokból, és őszintén szólva: megkönnyítették a távolságot a férjemtől, Tomtól.
Tudtam, hogy ilyenkor otthon marad, ledobja magát a kanapéra, bekapcsolja a tévét, és eszi a kedvenc – bár kétségtelenül egészségtelen – nasijait.
– Úgysem fogok semmi izgalmasat csinálni – nevetett, miközben a bőröndömet a csomagtartóba tette.
Csakhogy ez az út nem volt olyan, mint a többi. Most Tom is máshová készült – üzleti útra, ahogy ő nevezte.
Az indulást megelőző este különös érzések kavarogtak bennem. Egyrészt izgatott voltam, hiszen óriási lehetőség állt előttünk: a cél az volt, hogy éttermünket franchise-á alakítsuk, és ehhez befektetőkre volt szükségünk. Másrészt valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság is ott motoszkált bennem.
– Ne izgulj, Clara – nyugtatott üzlettársam, Malcolm. – Elég, ha csak bemutatod, min dolgoztunk fél éven át. Mutasd meg, ki vagy!
– Veled könnyebb lenne – győzködtem, de ő hajthatatlan maradt.
– Most nem hagyhatom el a várost – mondta. – Bármelyik pillanatban megszülethet a kisfiam.
Legalább ő tudta, mi igazán fontos.
Másnap Tom vitt ki a reptérre. Még mindig kételkedtem magamban.
– Ezt már korábban is csináltad, emlékszel? – próbált biztatni.
– Igen, de most sokkal nagyobb a tét – válaszoltam halkan.
– Ha nem hinnék bennetek, nem kérnének találkozót. Légy önmagad, az mindig elég – mondta, mielőtt homlokon csókolt és elbúcsúzott.
A repülőn ülve elöntött az izgalom, de az a furcsa érzés még mindig nem hagyott nyugodni.
– Ez most más, Clara. Ezen az úton minden múlhat – gondoltam magamban.
A gép késése miatt épphogy odaértem a prezentációra, alig volt időm még az autóbérlésre is. A találkozó viszont minden várakozásomat felülmúlta.
– Nagyszerű munkát végeztek Malcolmmal – mondta Grant, a fő befektető, miközben kezet rázott velem. – Rövidesen jelentkezünk a döntéssel.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Végre túl voltam a legnehezebb részen.
A hotel, ahová bejelentkeztem, lenyűgöző volt. Igazi menedék a bizonytalan várakozás idejére.
A recepciónál ismerős arc tűnt fel – egy nő, aki a repülőn mellettem ült.
– Szia! Te is itt szállsz meg? – kérdezte mosolyogva.
Bólintottam. Furcsán jóleső érzés volt valakit ismerni ebben az idegen városban.
– Csak pár napra jöttem – mesélte. – A barátommal töltünk itt egy kis időt. De… kicsit bonyolult a helyzet.
– Úgy érted, hogy…? – kezdtem óvatosan.
– Házas – vallotta be gyorsan. – Titokban tartjuk az egészet.
Elmesélte, hogy a férfi felesége rengeteget utazik, és ő is gyanítja, hogy valami viszonya lehet.
Nevettem, kissé zavarodottan.
– Ez őrület – jegyeztem meg.
De nem ítélkeztem. Nem az én dolgom volt.
Aztán meghallottam a nevét, amikor a szobafoglalást intézte.
Tom Harrison.
Megdermedtem.
Majd hallottam, ahogy lediktálja a telefonszámot – a férjem számát.
Nem volt kétségem.
Ez a férfi… az én férjem volt.
Mintha minden egyszerre omlott volna össze. A fájdalom szinte fizikai erővel sújtott le. Mégsem sírtam. Csak felmentem a szobámba… és vártam.
Később, amikor Tom belépett az ajtón, láttam az arcán a döbbenetet.
– Meglepetés – mondtam halkan.
Nem kiabáltam. Nem tört össze semmi. Csak tudni akartam az igazságot.
Tom bevallotta: már hét hónapja tart a kapcsolatuk.
Otthagytam őt. Mert tudtam, hogy ennél többet érdemlek. A legjobban mégis az fájt, mennyire közönyös volt.
Visszatértem a szobámba. Felhívtam Malcolmot, és beszámoltam a prezentáció sikeréről.
– Most már csak várnunk kell – mondta.
– Igen. Várunk – ismételtem utána.
Zuhanyoztam, rendeltem egy kis vacsorát, és figyeltem a telefonomat – hátha jön Grant válasza.
Innentől kezdve már csak felfelé vezethet az út.
Ugye?
Ha szeretnéd, segíthetek ennek folytatásában vagy átírhatom más stílusban is.