Egy családi grillezés során kaptam egy üzenetet: „menj el, és egy szót se szólj.” Csendben kiszálltam, és pillanatokkal később a rendőrök megérkeztek a menyem házához.

Advertisements

Lucia vagyok, 65 éves, és bárhogy is próbálkozom, sosem érzem igazán otthon magam a fiam, Robert és menyem, Amanda makulátlan világában. Az ő házuk olyan tökéletes, hogy szinte idegesítő — minden a helyén, mindenki mosolyog, minden mondat mintha egy szülői kézikönyvből származna. Ma grillezés volt, családi program, ahová kötelező mosolyt kellett hozni.

A kertben ültem egy kissé magányosan, a tányéromon érintetlen kukoricacső és egy túl tökéletes burger, mikor Amanda odasétált hozzám. Kezében borospohár, mozdulatai olyan kifinomultak, mintha mindig kamerák figyelnék.

Advertisements

– Lucia, beszélnünk kell – kezdte édeskés, már-már túl kedves hangon. – Roberttel úgy érezzük, hogy vegyes üzeneteket küldesz a gyerekeknek. Amikor azt mondod, hogy „csak egy kis kosz”, az ellentmond a higiéniai protokolljainknak. Azt szeretnénk, ha ezentúl követnéd az általunk meghatározott szabályokat. Világos?

Ez nem volt kérés. Olyan volt, mint egy utasítás. Mint egy HR-es az alkalmazottjának.

Mielőtt bármit mondhattam volna, megrezdült a telefonom. Egy ismeretlen számról jött az üzenet:

Menj el. Ne beszélj senkivel. Most.

Felpattant a gyomrom. Zavartan pillantottam Amandára, majd sietve felálltam.

– Elnézést, ezt el kell intéznem – mondtam halkan.

Elindultam a mellékkapu felé, miközben újabb üzenet érkezett, ezúttal csupa nagybetűvel:

MENJ EL. MOST.

A kezem remegett. Alig értem ki az utcára, amikor az első rendőrautó befordult a sarokra. Majd még egy. És még egy. Halk rádiórecsegés, villogó fények, de sziréna nélkül.

Percek alatt ellepték a házat a rendőrök, mintha csak egy filmet néztem volna. Az autómban ültem, járó motorral, és döbbenten figyeltem, ahogy Robert tökéletes világa darabokra hull.

A telefonom újra rezgett.

Biztonságban vagy? Ne menj vissza. Később elmagyarázok mindent.

De ki írta ezt? És mit jelentett az egész? Amanda tette valamit? Robert?

Egy hét telt el. Nem keresett senki. Se Robert, se Amanda. A hírekben egyetlen szót sem mondtak a házkutatásról, se letartóztatásról. Mintha meg se történt volna. Már azt hittem, csak képzeltem az egészet, mikor megint rezgett a telefonom.

Ugyanaz a szám.

Találkozzunk. Egyedül. Ma este. Küldöm a címet. – M

Később jött az adatokkal teli üzenet. Egy elhagyatott, régi kávézó külvároson túl. A térdem remegett, de mentem. Tudni akartam, mi történt. És miért pont engem figyelmeztettek.

A kávézóban egyetlen ember várt rám: egy középkorú nő, sötét ruhában, fénytelen arccal. A kezében ugyanaz a telefon, mint amiből az üzenetek jöttek.

– Lucia? – kérdezte.

Bólintottam.

– A nevem Mária. Húsz éve dolgozom hírszerzésnél. Amanda… nem az, akinek hiszi magát. Valójában ő egy deep cover ügynök volt, éveken át beépítve, hogy leleplezzen egy nemzetközi adatcsempész-hálózatot.

– Hogy micsoda?

– Robert háza volt az egyik kulcspont. Úgy tűnt, Amanda csak egy ambiciózus anya, de valójában kódolt információkat továbbított gyerekjátékokon keresztül, „smart home” rendszerekbe rejtve.

– És Robert? Tudott róla?

– Pontosan ez az, amit nem tudunk. A letartóztatás előtti napon Amanda aktiválta a protokollját – amit mi csak „Utolsó Protokollnak” hívunk. Ez azt jelenti: valami elromlott. Azt gyanítjuk, hogy valaki elárulta. És… az is lehet, hogy Robert volt az.

Leforrázva ültem. A saját fiam?

– Amanda az utolsó pillanatban megkért, hogy mentsünk ki téged. Azt mondta, „Lucia ártatlan. És ő lehet a kulcs.”

– Én?

Mária elővett egy borítékot. Belül egy fénykép volt. A kerti grillezésen készült, pár nappal korábban. A háttérben alig észrevehetően: Amanda valamit csúsztat a kezembe. Egy apró pendrive-ot.

– Ez hol van most?

– Én… én nem tudok semmiről.

De akkor eszembe jutott: a grillezés után Amanda odalépett hozzám, és „kölcsönkért” egy ragtapaszt. A neszesszeremben turkált, majd hirtelen visszacsukta, és rám mosolygott.

A táska azóta is a szekrényemben volt, érintetlenül.

Otthon, remegő kézzel nyitottam ki a táskát. A neszesszerben, az egyik belső zsebben ott volt. Egy apró, szinte láthatatlan pendrive.

A számítógépemhez csatlakoztatva egyetlen fájl jelent meg rajta: „Ne hidd el, amit mondanak.”

Megnyitottam. Egy videó.

Amanda volt rajta. A haja kócos, a szeme fáradt. A hangja remegett.

– Lucia, ha ezt nézed, akkor valószínűleg elbuktam. De tudnod kell valamit. Robert… ő nem az, akinek hiszed. A legnagyobb hazugság az egész életedben. Ő nemcsak hogy tudott mindenről, ő irányította. A mosoly mögött… ott van az igazi arc.

A képernyő elsötétült.

A kezem az egér felett lebegett. Meg akartam törölni. Meg akartam tagadni. De aztán eszembe jutott a tekintete, mikor még kisfiú volt. Akkor is hazudott. Csak akkor még apróságokról.

Most itt ülök a nappaliban. A függöny résnyire nyitva. Az utca túloldalán egy fekete autó parkol. Már egy órája ott van.

Robert még mindig nem hívott.

De tudom: most már én vagyok a következő célpont.

És készen állok.

Advertisements

Leave a Comment