„Talán ez egy jel?” – állt meg Mária a kapu előtt, és tekintete az előtte heverő, kettétört almára esett.
Nikolaj csendben felemelte az alma két félét, az egyiket átnyújtotta a feleségének. Szemeiben több szólt, mint bármilyen kifejezés.
Hatodik vizsgálat. Hatodik csalódás.
De a könnyek helyett most már határozott döntés született.
„Holnap elmegyünk a városba” – mondta Mária, miközben egy harapást vett az almából. – „Az árvaházba.”
Otthonuk egy dombon állt, kert ölelte körbe, ahol nyáron a méhek zümmögtek a fák között, télen pedig a hó lágyan takarta be a madáretetőket. Az öreg, kétszintes ház faragott ablakkeretekkel és tágas verandával nem csupán lakóhelyük volt, hanem élő lényként lélegzett velük együtt.
„Biztos vagy ebben?” – simította végig Nikolaj az almafa érdes kérgét.
Mária bólintott. Fél éve kapták meg azt a diagnózist – nem lehet gyermekük. De a fájdalom helyett furcsa nyugalom költözött beléjük, mintha a sors suttogta volna: Ez nem a vége, hanem egy új kezdet.
Reggel elindultak az öreg kék pickupal, kanyargós földúton, harmatos mezők mellett. Mária az ablakon nézett kifelé, néma imát mormolva, száját alig mozdítva. Nikolaj tudta, nem szavakkal, hanem szívből imádkozik.
Megfogta a kezét, szorosan:
„A vér nem választja meg, hol születünk, de a lélek tudja, hol akar nőni.”
Az árvaház fényesen világított az ablakok mögött, és frissen sült sütemény illata terjengett. Rendezett és tiszta volt, mégis látható volt a levegőben egy rejtett szomorúság, mintha minden sarok emlékezett volna az elhagyatottságra. A vezetőnő, kedves szemű, fáradt mosolyú nő, a játszószobába vezette őket.
„Ne várjátok, hogy minden azonnal megtörténjen” – figyelmeztette őket. – „Néha a kapcsolat nem az első, hanem a második, vagy akár a tizedik lépésnél születik meg.”
De megtörtént, amire senki sem számított.
A zajos gyerekektől távolabb, a sarokban egy kislány ült. Törékeny, mégis összeszedett arccal, mintha tudná, hogy most nagyon fontos dolgok dőlnek el.
A kezében a ceruza határozottan mozgott, szinte komolyan. Nyelve kissé ki volt lógatva – a valódi művészek ismertetőjegye.
„Ő Lisa” – suttogta a vezetőnő. – „A szüleit soha nem találták meg. Ritkán beszél, inkább a maga világába merül.”
Mária lassan leült mellé. A kislány felemelte a tekintetét, és a nő megdermedt – ebben a pillantásban több volt, mint egyszerű kíváncsiság. Valami ősi, bensőséges.
„Mit rajzolsz?” – kérdezte Mária, a papír felé mutatva.
„Egy házat” – válaszolta Lisa, meglepően nyugodtan, ahhoz képest, hogy csak négy éves volt. – „Van kéménye, körülötte madarak repkednek. Ők hoznak boldogságot. Egy könyvben olvastam.”
Mária szíve megmozdult, mintha egy húr rezdült volna meg az első érintésre.
Kinyújtotta a kezét. A kislány gondolkodott, majd könnyedén, bizalommal helyezte tenyerét az idegenre.
„Nálunk is élnek madarak a kertben” – szólt Nikolaj, leülve melléjük. – „És méhek is. Mézet készítenek, de meg is csíphetnek.”
„Miért?” – kérdezte Lisa.
„Csak akkor, ha bántják őket” – válaszolta. – „Mindenkinek joga van védekezni.”
A kislány elgondolkodva bólintott, majd hirtelen átölelte Máriát a nyakánál. A nő megrezzent, és könnycsepp gördült végig az arcán.
Kilencvenkét napnyi várakozás és bürokrácia után újra itt voltak, az árvaház kapujában. De most már nem vendégek, hanem szülők.
Lisa reszketve, félelemmel telt szívvel állt a verandán. A kezében kopott hátizsák, vállán bátorság, amely még nem ismerte a magabiztosságot. Nyakában makk alakú medál, amit az idősebb nevelő ajándékozott neki.
A búcsú rövid volt. A vezetőnő megcsókolta a homlokát, a nevelő könnyeket törölt le kendővel.
„Menj, kicsim” – mondta. – „De ne feledd, mindig várunk rád.”
Hazafelé Lisa csendben maradt, csak szorosan fogta a táskáját. Amikor megérkeztek, kiszállt és megállt, mintha felmérte volna az új életét.
„Ez az… az én otthonom?” – suttogta, miközben a saját szobája világos ablakára nézett.
„Most már ez a te otthonod” – mosolygott Mária. – „Mi pedig a családod vagyunk. Örökre.”
Az éjszakát könnyed kopogás verte fel az ajtón. Lisa állt az ajtófélfánál, szorosan szorítva a kezében a házról készült rajzot, amelyen minden ablak fényeskedett, akár egy melegséget ígérő lámpás.
„Aludhatok ma nálatok?” – kérdezte alig hallhatóan. – „Csak az első éjszakát…”
Mária nem szólt, csak odébb húzódott a fal mellett, hogy helyet csináljon. A kislány óvatosan bebújt a takaró alá. A vörös macska, aki eddig békésen szunyókált a lábuknál, felkelt, megszaglászta az új gazdáját, majd elégedetten dorombolva lefeküdt mellé.
„Most már otthon vagy” – suttogta Mária, miközben simogatta Lisa haját. – „Itt soha többé nem kell félned.”
Lisa lehunyta a szemét. Hónapok óta először – félelem és aggodalom nélkül. Nyugodtan. Melegen. Otthon.