Egy kutya, egy asszony és egy új élet kezdete
A fia és a menye egyetlen szóval kicsapták az öreg Henrit a saját házából. Azzal az ürüggyel, hogy „már nincs hely számára.” Nem maradt más, csak az utca, a hó, és az éjszaka csendje. A hideg már szinte megbénította tagjait, amikor valami puha érintés ébresztette vissza a valóságba.
Henri egy jeges padon ült Lyon peremén, a szél metszően fújt, mintha haragudna rá a világ. A hó óriási pelyhekben hullott, és ő csak bámult maga elé, összezavarodva és összetörve. Ő építette azt a házat – minden téglája egy darab volt az életéből. És most? Most már csak egy teher volt saját gyermeke szemében.
Nem sokkal korábban még otthon volt. Aztán Julien, a fia, szinte ridegen így szólt:
— Apa, ez így nem mehet tovább. Julie is fáradt. Neked már inkább ápolásra lenne szükséged… egy otthonban. Meg hát a nyugdíjadból meg is tudnád oldani.
Julie, a menye, csak bólintott, mintha a legtermészetesebb dolog lenne apóst utcára tenni.
— De… ez az én házam… — suttogta Henri, remegő hangon. A szíve fájt, nem a hideg miatt, hanem a csalódás súlya alatt.
— Mindenről lemondtál, apa — felelte Julien, vállat vonva. — Az aláírásod ott van a papírokon. Jogilag ez már nem a tiéd.
Abban a pillanatban Henri megértette: már semmije sincs.
Nem vitatkozott. Nem kiabált. Egyszerűen csak elindult. Talán a büszkeség vezette, vagy csak a fájdalom, ami már nem hagyott helyet a haragnak.
Most, a sötétben, egy öreg kabátba burkolózva, a lelkében hidegebb volt, mint a kinti világban. Egyetlen kérdés lüktetett benne: Hogyan történhetett ez? Hogyan lett az a fiú, akit nevelt, táplált, szeretett, ennyire kegyetlen?
És akkor valami megmozdult.
Egy nagy, meleg mancs finoman megérintette a kezét.
Egy kutya állt előtte. Dús bundájú, hatalmas jószág, a szemében szelíd, mély emberi tekintet. A hideg orra Henri tenyerébe fúródott, mintha azt mondaná: „Nem vagy egyedül.”
— Hát te honnan kerültél ide? — suttogta az öreg, könnyeivel küszködve.
A kutya csóválta a farkát, majd finoman megragadta a kabátja szélét és húzni kezdte.
— Valahová vezetni akarsz? — kérdezte Henri csodálkozva, de már nem érződött fájdalom a hangjában.
A kutya tovább húzta, és Henri, egy nagy sóhaj kíséretében, megindult utána. Úgysem volt már mit veszítenie.
Több utcán át vonszolta magát, mire megálltak egy kis ház előtt. Az ajtó kinyílt, és egy nő lépett ki rajta, vastag kendőbe burkolózva.
— Gaston! Hol jártál már megint, te kis csibész?! — kiáltotta nevetve, aztán észrevette az idős férfit. — Ég szerelmére… Jól van maga egyáltalán?
Henri megpróbált valamit mondani, de csak rekedt, érthetetlen hang jött ki a torkán.
— Maga teljesen átfagyott! Azonnal jöjjön be! — szólt a nő, és már húzta is be a meleg otthonába.
Henri másnap reggel egy békés, meleg szobában ébredt. A levegőben kávéillat keveredett a friss kalácséval, talán fahéjas is volt. Körülnézett, és végre nem a sötétet látta, hanem otthonos fényt.
— Jó reggelt! — szólalt meg egy kedves hang.
Claire állt ott a küszöbön, mosolygott, és egy tálcát tartott a kezében.
— A nevem Claire. És az öné?
— Henri…
— Hát, Henri, — mondta nevetve — Gaston nem szokott akárkit hazahozni. Maga különleges lehet.
Henri halványan elmosolyodott.
— Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg…
— Talán elmeséli, mi történt magával — kérte Claire halkan, miközben letette a tálcát.
Henri egy pillanatig hallgatott. De Claire szemeiben nem volt ítélet, csak őszinte érdeklődés. És akkor Henri mesélni kezdett. A házról, a fiáról, a hűtlenségről és arról, milyen érzés, amikor valaki hátat fordít annak, aki felnevelte.
A végén csönd ereszkedett a szobára.
— Maradjon itt velem, — mondta Claire, váratlanul, de határozottan.
Henri felnézett rá, meglepetten.
— Tessék?
— Egyedül élek Gastonnal. Társaságra van szükségem. Maga meg egy otthonra.
— Én… nem is tudom…
— Elég, ha azt mondja: igen — mosolygott rá Claire, miközben Gaston odalépett Henrihez, és ismét a kezébe fúrta orrát.
És akkor Henri megértette: talán elvesztette a régi családját, de most talán újra rátalált valamire.
Pár hónappal később Claire segítségével bírósághoz fordultak. A dokumentumokat, amiket a fia nyomására írt alá, érvénytelennek nyilvánították. A házát visszakapta.
De Henri nem akart visszamenni.
— Az a hely már nem az enyém — mondta csendesen Claire-nek. — Tartsák csak meg.
Claire bólintott.
— Igazad van. Mert most már itt van az otthonod.
Henri Gastonra nézett, majd a meleg konyhára, a mosolygó nőre, és szinte hihetetlenül… boldognak érezte magát.
Mert néha az élet legnagyobb ajándéka egy meleg mancsban és egy nyitott szívben érkezik.