34 évesen sosem hittem volna, hogy a gyász fogja meghatározni a napjaimat. Két hónapja vesztettem el Stacey-t, a feleségemet, életem szerelmét. Egy részeg sofőr pillanatnyi döntése mindent darabokra zúzott: egy otthont, egy jövőt, egy családot. Csak ketten maradtunk: én és Luke, az ötéves kisfiunk.
A ház üres volt nélküle. Ruhái még a szekrényben lógtak, parfümje illata ott lebegett a szobában, mintha bármelyik pillanatban beléphetne. De soha többé nem lépett be.
Luke sokszor kérdezte: „Apa, mikor jön vissza anya?” És én mindig ugyanazzal a válasszal fojtottam vissza a könnyeimet: „Ő most már a mennyországban van, bajnok.”
De egy napon úgy döntöttem: el kell mozdulnunk a fájdalomból. Egy tengerparti nyaralás talán segít.
A hotel szobájából látszott a tenger, a hullámok monoton morajlása valamiféle békét hozott. Luke először nevetett újra, amikor homokvárat építettünk, vagy kagylókat gyűjtött. Én is próbáltam elengedni a szívem szorítását.
A harmadik nap délutánján a parton ültünk, Luke homokot szórt a tenyerembe. Egyszer csak felpattant, és a víz felé mutatott.
— Apa! Nézd! Anya visszajött! — kiáltotta izgatottan.
Megfagyott bennem a vér.
Először azt hittem, a gyász szüleménye, vagy Luke képzelete játszik vele. De aztán megláttam. A víz szélén egy nő állt. A haja a vállára omlott, pont olyan levendulaillatú tincsekkel, mint Stacey-nek volt. A napfény mögé rajzolta az alakját, szinte szellemszerűen.
— Stacey… — suttogtam, miközben a szívem zakatolt.
Luke szaladt volna felé, de elragadtam a kezét. A nő azonban felemelte a karját, és lassan intett nekünk.
Este, amikor Luke elaludt, kimentem a partra. A holdfény ezüstösen verte vissza a hullámokat. És akkor újra megláttam őt.
Most közelebb jött. Már az arcát is láttam: tényleg Stacey volt. Vagy legalábbis valaki, aki megszólalásig hasonlított rá.
— Hát eljöttél… — mondta. A hangja ismerős volt, mégis idegen.
— Stacey? Hogyan… hogyan lehet ez? — kérdeztem remegve.
A nő mosolygott. — Nem vagyok a feleséged. De ismerem őt. És téged is.
Lélegzetem elakadt.
— Ki vagy te?
— A nevem Sarah — felelte. — Stacey ikertestvére.
Egy pillanatig nem értettem. Stacey soha nem beszélt testvérről.
— Ez lehetetlen. Ő egyedüli gyerek volt…
Sarah bólintott. — Így mondták neki. A szüleink elválasztottak minket kiskorunkban. Más családhoz kerültem, más országba. Ő nem tudott rólam. Én viszont éveken át kerestem őt. És most… a sors hozott ide hozzátok.
A szívem egyszerre tört meg és lobbant lángra. Az arca, a mosolya, még a mozdulatai is ugyanazok voltak. Nem Stacey volt, de valami mégis ott élt benne belőle.
— És Luke? — kérdeztem rekedten. — Ő azt hiszi, az anyját látta.
Sarah lesütötte a szemét. — Megértem. És talán… nem is kellene teljesen kiábrándítanod. Ha akarjátok, maradhatok. Lehetek a „nagynéni”, aki sosem volt jelen.
A következő napokban Sarah velünk maradt. Luke ragyogott mellette, úgy kapaszkodott belé, mintha tényleg Stacey tért volna vissza. Én pedig egyre inkább vívódtam.
Éjjelente alig aludtam. A hála és a bűntudat keveredett bennem. Hálás voltam, hogy Luke újra nevetett. De bűntudatom volt, mert amikor Sarah rám nézett, ugyanazt a szikrát láttam a szemében, mint annak idején Stacey-ben.
Egy este a teraszon ültünk. Sarah borospoharat tartott a kezében, a tekintete a csillagokat fürkészte.
— Tudod, mit mondott nekem egyszer Stacey, amikor fiatalok voltunk? — kérdezte halkan. — Hogy mindig arra vágyott, hogy egyszer legyen egy otthona, ahol biztonságban érezheti magát. Ahol szeretnek. Azt hiszem, te adtad meg neki ezt.
A könnyeim kicsordultak.
— De elveszítettem őt.
Sarah rám nézett. — Nem vesztettél el mindent.
A szavai a lelkem mélyéig hatoltak.
Az utazás végén Luke odafutott hozzám, Sarah kezét fogva.
— Apa, anya nem is ment el! Csak másik neve van! Most már mindig velünk marad, ugye?
Nem tudtam mit mondani. Csak ránéztem Sarah-ra. Ő bólintott.
És abban a pillanatban tudtam: nem Stacey tért vissza. De valami mégis visszajött hozzánk. Egy új esély. Egy új történet.
Hónapokkal később, amikor a házunkban újra gyereknevetés töltötte be a szobákat, néha még mindig összeszorult a mellkasom. De amikor Luke boldogan szaladt Sarah karjaiba, rájöttem: a veszteség után néha a sors új ajtót nyit. Nem pótolja a régi szerelmet, de új fényt gyújt a legsötétebb éjszakák után.
És én elfogadtam.
Mert végül is… talán tényleg visszajött. Ha nem is Stacey, de az ő tükröződése, a vére, a mosolya.
És talán ez volt az egyetlen módja annak, hogy a szeretet ne vesszen el örökre.