— Kedvesem, mi lenne, ha az örökségedet közös számlára tennénk? — javasolta a férjem, anélkül hogy tudta volna, hogy én már mindent tudok a válásáról…
Anasztázia friss péksüteményeket rakott ki a pult mögé, miközben a bolt szellős légterét betöltötte a frissen sült pékáru illata. Imádta a munkáját itt, Jekatyerinburg külvárosában. Ez a bolt nem csupán üzlet volt számára — az örökségét jelentette, amit szüleitől kapott.
Megszólalt a csengő, és egy idős hölgy lépett be.
— Jó reggelt, Anna Petrovna! — mosolygott Anasztázia. — Mint mindig, egy vekni borodinszkij kenyeret és egy csomag túrót kérsz?
— Ó, kicsim, — sóhajtott az idős nő. — Mindig emlékszel, mit kell hoznod nekem. Ezért szeretem a boltotokat — olyan otthonos itt.
Anasztázia büszke volt arra, hogy majdnem minden törzsvásárlóját név szerint ismerte. Az emberek nem csupán vásárolni jöttek ide. Itt gyűltek össze, hogy megbeszéljék a legújabb híreket, a környék eseményeit, vagy csak egy jó beszélgetésre.
Amikor az utolsó reggeli vásárlók is távoztak, Anasztázia leült, hogy pihenjen egy kicsit. Ma volt a szülei halálának évfordulója. Három év telt el a tragikus autóbaleset óta. Azóta a bolt is az övé lett. Emlékezett, ahogyan apja megtanította neki a könyvelést, anyja pedig a termékek helyes kihelyezésére. Mintha előre készítették volna őt az életre.
Ekkor megszólalt a telefonja, és férje neve jelent meg a képernyőn.
— Helló, Viktor, — mondta Anasztázia.
— Szia, kicsim! Mikor végzel ma? — Viktor hangja rendkívül lelkesnek tűnt.
— Ahogy mindig, hétre. Miért?
— Szuper! Van egy meglepetésem. Találkozzunk a kedvenc éttermünkben nyolckor, rendben?
Anasztázia elmosolyodott. Bár már három éve házasok voltak, Viktor még mindig tudott meglepetést okozni.
— Rendben, várom.
Letette a telefont, és visszatért a munkájához, de a gondolatai egyre inkább az este körül forogtak.
„Mi lehet az a meglepetés? Talán végre talált munkát?” — gondolta.
Már hónapok óta Viktor otthon ült, üzleti terveket dolgozott ki a saját startupjához. Anasztázia igyekezett támogatni, de a pénzügyi helyzetük egyre aggasztóbbá vált.
Az étteremben, amint belépett, rögtön észrevette Viktort. A férje egy távolabbi asztalnál ült, és egy pohár bort pörgetett az ujjai között.
— Helló, drágám, — köszöntötte Anasztázia, miközben megcsókolta őt. — Na, mi az a meglepetés?
Viktor széles mosollyal válaszolt:
— Képzeld, találtam egy befektetőt a projektemhez!
Anasztázia örömmel csapkodta össze a kezét:
— Viktor, ez fantasztikus hír! Gratulálok!
— Igen, — bólintott Viktor. — De van egy kis gond. Ahhoz, hogy komolyan vegyenek… nekem is bele kell fektetnem. Szóval kell egy kezdőtőke. És én arra gondoltam…
Anasztázia feszült lett. Már sejtette, hová vezet a beszélgetés.
— Mi lenne, ha eladnánk a boltot? — mondta Viktor, hirtelen. — Befektetnénk a pénzt a projektbe, és egy év múlva már gazdagok lennénk!
Anasztázia szíve megfagyott. Eladni a boltot? Az egyetlen emléket a szüleiről? Az egyetlen biztos keresetet?
— Viktor, megőrültél? Te is tudod, mit jelent számomra ez a bolt… — mondta halkan.
— Ne csináld, Anasztázia! — legyintett Viktor. — Csak egy épület és egy kis áru. Mi viszont egy valódi lehetőséget kapunk!
Anasztázia fejét rázva válaszolt:
— Nem, Viktor. Nem tudom eladni. Ez a bolt nem csupán üzlet számomra, ez a családom öröksége. Már van stabilitásom, tiszteletem, és rengeteg visszajáró vásárlóim. Nem hiszem el, hogy a te projekted fontosabb lenne, mint az, amit évek óta építek.
Viktor komor arccal nézett rá…
A következő hetekben Viktor folyamatosan a projektjéről beszélt, próbálva meggyőzni Anasztáziát, hogy adja el a boltot. Mindenféle számokat és grafikonokat mutatott neki, ígérve, hogy óriási nyereség vár rájuk.
— Anasztázia, nézd, a bolt elavult, — mondta Viktor. — De a projektünk a jövő! Képzeld el, mi lesz, ha létrehozzuk a saját hálózatunkat!
De Anasztázia egyre inkább ellenezte az ötletet. Egyre gyanúsabbnak tűnt neki Viktor viselkedése. Túlzottan is türelmetlen lett, és sokszor titokban beszélt valakivel telefonon, bezárkózva a szobájába.
Egyszer véletlenül meghallotta Viktor beszélgetését.
— Ne aggódj, Kolyan, — mondta Viktor. — Minden a terv szerint halad. Ez a hülye hamarosan eladja a boltot, és akkor gyorsan lezavarjuk a válást, és a pénz a miénk lesz.
Anasztázia leállt, és nem hitt a saját füleinek. A szíve hevesen vert, és csak egy gondolat cikázott a fejében: „Hogy teheti ezt velem? Miért csinálja ezt?”
Összeszedte minden erejét, és csendben a hálószobába ment, bezárkózott. Időre volt szüksége, hogy átgondolja, mit tegyen.
A következő napok zűrzavarosak voltak. Még mindig végezte a boltban a napi teendőit, mosolygott a vásárlókra, de belül egy vihart érzett. Harag és csalódás töltötte el. Végül Aнастázia úgy döntött, hogy visszavág.
Viktor még mindig nem észlelte, hogy bármi megváltozott. Továbbra is lelkesen magyarázott a projektjéről, próbálva meggyőzni Anasztáziát.
— Nézd, Anasztázia, — mondta a vacsora közben. — Miért ragaszkodsz ehhez a kis boltocskához? Miért nem segítesz nekem, hogy sikeresek legyünk?
Anasztázia csendben bólintott, miközben már készen állt a terve.
— Tudod, Viktor, — mondta másnap, — igazad van a boltról.
Viktor boldogan válaszolt:
— Tényleg? Beleegyezel, hogy eladjuk?
— Nos, nem egészen, — mondta Anasztázia szünetet tartva. — Azt hittem, talán meg kellene osztanunk a boltot. Így mindketten együtt fejleszthetjük a vállalkozást.
Viktor egy pillanatra megzavarodott, de gyorsan összeszedte magát:
— Ez… remek ötlet, drágám! Tudtam, hogy megérted!
Anasztázia mosolygott, miközben belül hideg remegés futott végig rajta.
— Kezdjük el a papírok ügyintézését holnap, — javasolta Viktor.
— Természetesen, drágám, — válaszolta Anasztázia. — Én mindent elintézek.
Másnap Anasztázia valóban ügyvédhez ment, de nem azért, hogy aláírja azokat a papírokat, amelyeket Viktor várt. Megkezdte a hivatalos iratok előkészítését, hogy megvédje a boltját a válás esetére.
Este, mikor hazaérve látta, hogy Viktor telefonál, elmosolyodott magában. Már tudta, hogy miként védheti meg magát.