A piac azon a reggelen valahogy más volt. A levegőben fémes feszültség lógott, mint vihar előtt, pedig a nap ragyogott, a kofák hangja harsogott, és a város úgy zsongott, mint egy méhkas.
Whitmore Dániel szokatlanul korán érkezett. Öltönye hibátlan, a cipője tükrözte a napfényt. A környék mocskát el akarta kerülni, de volt valami sürgető oka, hogy ide jöjjön.
Egy ismeretlen levél érkezett hozzá előző este:
„Ha tudni akarod, honnan jöttél, és miért nem tudsz aludni évek óta, gyere a városi piacra holnap reggel. Egy nő vár ott. Ne késlekedj.”
A borítékban egy megsárgult gyerekfotó is volt. Rajta egy hatéves kisfiú – ő maga. Mellette egy nő, mosolya halvány, szeme meleg, ismerős és idegen egyszerre.
A hátoldalon ennyi állt: „Walker Margit – anyád.”
Dániel harminc éve nem gondolt a múltjára. A nevelőotthon, az éhezés, az utcai koldulás mind egy másik élet maradványai voltak. A sikere, a pénz, a rang – ezek voltak az új templomai.
De a levél valamit megroppantott benne. És most, ahogy átvágott a standok között, furcsa émelygést érzett.
Aztán meglátta őt.
A nő a lámpaoszlop alatt ült. Rongyos, vékony, arcán a nélkülözés barázdái. Mellette egy kartondoboz, benne egy régi sál és egy törött porcelánangyal.
„Kérem… csak egy kis ennivalót,” suttogta.
A hang… valahonnan a mélyről ismerős volt. Olyan, mint egy dal, amit elfelejtett, de a dallam mégis ott keringett a csontjaiban.
Dániel megdermedt. A világ összes sikere nem készült fel erre a pillanatra.
Aztán valami történt. Egy árus röhögve odaszólt neki:
– Na mi van, főnök úr, elvették a pénzét, hogy már a koldusokat bámulja?
Nevetés. Zavar. Szégyen.
És akkor Dániel valami ostobaságot tett. Dühében, szégyenében, reflexből.
– Takarodj az utamból! – mordult rá, és amikor a nő keze véletlenül hozzáért, belerúgott.
Egy pillanatra a piac elnémult. A nő hátraesett, a porba, az emberek suttogtak, valaki káromkodott.
Dániel elfordult, arcán a düh maszkja. Nem bírta elviselni a saját gyengeségét.
De valami megreccsent benne. Mintha egy régi, rozsdás zár kattant volna a lelke mélyén.
Délután, amikor az irodájába ért, már mindenhol ott volt a hír.
„Whitmore Dániel, az ismert üzletember, erőszakosan fellépett egy hajléktalan nővel szemben.”
Valaki videót készített. A képkockán jól látszott, ahogy a férfi rugdalja a földön fekvő asszonyt.
A részvények zuhanni kezdtek, a sajtó vérszagot érzett, és Dániel élete, amit acélból épített, repedezni kezdett.
De őt nem a botrány érdekelte. Egyetlen dolog égett a fejében: a nő.
Margit.
Másnap este visszatért a piacra. Nem talált senkit. Az árusok szerint a nő elment, de valaki látta, amint egy fehér kisteherautóba szállt be.
A rendszámot is tudták.
Walker Trans Kft.
Dánielnek kis híján elakadt a lélegzete. A nevét az anyjától örökölte, de azt hitte, az a nő már halott.
A következő napokban megszállott lett. Kinyomozta a céget, ami egyetlen emberhez volt bejegyezve: Russell Walker.
Egy fiú, akit sosem ismert. Vagy inkább… egy féltestvér?
Felkereste az irodát. Az épület külvárosi, omladozó. A bejáratnál egy férfi várta – kemény vonások, borostás arc, hideg tekintet.
– Maga Whitmore Dániel – mondta, nem kérdezve. – Jöjjön be. Anyánk várja.
Dániel megállt. – Ő tényleg…?
– Igen – felelte Russell. – És mielőtt bármit mondana: tudja, hogy felismerte magát.
Bent egy apró szobában ült Margit. Már tisztán, tiszta ruhában, az ágyon. Az arca békés, de a tekintete mély, mint egy kút.
– Déneske… – suttogta.
A hangra Dániel térdre rogyott. A kemény üzletember eltűnt. Csak egy elveszett fiú maradt.
– Anyám… – rebegte. – Nem tudtam…
Margit mosolygott. – Nem is kellett. Én tudtam, hogy megtalálsz.
– Én… – a hangja elhalt. – Megbántottalak.
– A test fáj, de a lélek… a lélek gyógyulni akar.
A nő keze remegett, amikor a fiát megérintette. A pillanat szent volt.
De Russell nem mosolygott.
– Szép jelenet – mondta halkan. – De kár, hogy túl késő.
Dániel felnézett. – Mit beszélsz?
– Anyánk haldoklik – felelte hidegen. – Te rúgtál bele, amikor már csak napjai voltak. Az ütés miatt belső vérzése lett.
Margit próbálta megszorítani Russell karját, de a fiú folytatta:
– Tudod, mit mondott, mielőtt elájult? „Ne hibáztasd őt.” Én mégis hibáztatlak. Mindenért.
– Russell, kérlek… – Dániel felállt. – Segíthetünk neki! Kórház, pénz, orvosok—
A férfi keserűen nevetett. – Pénz? Az, amit tőle loptál el a sorsban?
És akkor Margit halkan szólt: – Elég, fiam.
Russell hátralépett, és szótlanul kiment.
Margit Dánielre nézett, suttogva: – Ne kövesd. Neki fájdalom az egyetlen nyelve.
Két nap múlva Margit meghalt.
A temetésen csak hárman voltak: Dániel, Russell, és egy idős pap, aki alig ismerte őket.
A sírnál Russell nem szólt semmit. Csak egy gyűrött borítékot dobott Dániel lábához.
Bent volt egy pendrive.
– Ez mi? – kérdezte Dániel.
– Az igazság – felelte Russell. – Nézd meg, mielőtt túl késő.
Aznap éjjel Dániel elindította a felvételt.
A képernyőn egy fiatal nő – Margit – beszélt egy kamerába, egy régi VHS-felvételen.
„Ha ezt látod, Déneske, már nem leszek veled. El kellett hagynom téged. Nem önként. Elvittek tőlem, mert az apád… Walter Whitmore… megfenyegetett. Azt mondta, ha nem tűnök el, soha nem lesz belőled senki. Ő nevelt fel téged, a maga képére. Azt hittem, ha távol maradok, megmentlek tőle. De tévedtem.”
Dániel mozdulatlanul ült.
„Azt akarom, hogy tudd: Walter volt az, aki Russell apját is tönkretette. Azért lett hajléktalan, mert az apád ellopta a cégét. Russell bosszút esküdött – de nem ellene. Ellened.”
A felvétel itt véget ért.
A bejáratnál lépések.
Russell állt ott, pisztollyal.
– Anyánkért – mondta halkan. – Megölöm benned a Whitmore nevet.
Dániel nem mozdult.
– Akkor tedd. De ha most lősz, pont olyanná válsz, mint ő volt.
Russell keze remegett. A fegyver leereszkedett.
– Nem érdemled meg – mondta végül. – De én sem a börtönt.
Elment.
Három hónappal később a Whitmore Holdingot eladták. Az új vezérigazgató neve: Russell Walker.
A cég teljes profitját egy új alapítvány kapta: Walker–Whitmore Alapítvány – az Elveszett Gyermekekért.
És Dániel?
Ő eltűnt.
De néha, a piac sarkán, amikor az esti fények kigyúlnak, látni vélik egy férfit, aki rongyos kabátban kenyeret oszt.
Azt mondják, mindig csak ennyit súg, mikor megköszönik neki:
– Anyám tanított adni.