Cseresznyés lekvár – ízek, amelyek több mint édesség
Az üvegbe zárt cseresznyés lekvár tökéletesen tiszta, sűrű és ragyogó mélyvörös színben ragyogott. Amikor a napfény rásütött az üvegre, egy kis rubinszerű fény csillant meg benne, mintha apró drágakövek rejtőznének a szirup mélyén. Katalin óvatosan megtörölte az üveg szélét egy puha kendővel, szorosan lezárta az üveg tetejét, majd egy erős papírzacskóba tette. Ebben már két lekváros üveg, papírba csomagolt házi káposztás és krumplis pite, valamint egy doboz minőségi bergamottal ízesített tealevél várt rá. Nem túl sok, de nem is üres kézzel érkezett.
Megpillantotta a tiszta konyhát: a mosatlan edények eltűntek, a tűzhely kifényesítve, az asztalterítő sima volt, gyűrődés nélkül. Katalin ezt nem csak magáért tette. Tudta, hogy ha a környezet rendben van, könnyebb önmagával is rendet tartani.
– Kati, készen állsz? – lépett be a konyhába András. Már felöltözött, könnyű dzsekit és farmert viselt, kezében kulcsokkal, láthatóan türelmetlenül toporgott.
– Majdnem – mosolygott Katalin, miközben az izgalmát igyekezett nyugodt hangban leplezni. – Te mit gondolsz, tetszeni fog anyának a lekvár?
András elvigyorodott és megpuszilta a halántékát.
– Ne aggódj emiatt, ez csak extra. Anya úgyis szívesen fogad minket, még ajándék nélkül is.
Forró szívvel mondja ezt. Számára édesanyja a szeretett fiú, akit gyerekkora óta gondoskodás, dicséret és figyelem kísért. Katalin számára azonban idegen volt az asszony, akinek a szigorú tekintete mintha átlátna nem csupán a tetteken, de a gondolatokon is.
– Csak arra vágyom, hogy jó benyomást tegyek – suttogta csendesen, miközben felvette a kabátját. – Ez nagyon fontos nekem.
– Tényleg túlaggódsz mindent – csóválta fejét András. – Anyánk egy egyszerű nő. Nem valami bonyolult ceremónia ez.
Egyszerű? Talán az volt. Tamara Viktorovna, aki harminc éve igazgatóhelyettesként dolgozik, a lagzin úgy viselkedett, mint egy társasági hölgy. Az eseményen kérdéseket tett fel élesen, mintha állásinterjún lenne: kik a vőlegény szülei, milyen végzettségűek, hol dolgoznak. Nem kíváncsiságból, hanem mert szokása volt mindent osztályozni és megítélni.
– Összepakoltad a dolgokat? – kérdezte András, miközben segített a feleségének begombolni a kardigánt. – Kéthetes útra indulunk, nem felejtetted el semmit?
– Igen, minden készen áll. Még egy pót fogkefét is hoztam magammal.
Taxi vitte őket a pályaudvarig. Az autósofőr néma volt, fáradt arccal, az autó műszerfalán pedig egy elhagyott hotdog csomagolás hevert. A másodosztályú vonatfülkében a termoszos kávé és az almák illata keveredett. Katalin az utazás alatt az ablakon kinézett, miközben elhaladtak a mezők, ritka erdősávok és útkereszteződések mellett. Gondolatai nyugtalanok voltak.
„Ez a látogatás olyan, mint egy vizsga: az első igazi családi próbatétel, ahol nemcsak találkozunk, hanem két héten át együtt élünk.”
A város, ahová érkeztek, nedves levegővel és kissé hűvös, csendes hangulattal fogadta őket. A peron lecsúszott festéssel és ferdén álló padokkal emlékeztette Katalint a régi filmek díszleteire. Tamara Viktorovna már várta őket. Magas volt, vékony, sötétkék ruhában, világosszürke kabátban, és hibátlan frizurával.
– Andriuska! – kiáltott visszafogott örömmel, majd magához ölelte a fiát. Arcán enyhült a keménység, a szeme azonban továbbra is éber maradt.
– Üdvözlöm, Tamara Viktorovna – mondta udvariasan Katalin, miközben átadta a csomagot. – Hozztam némi házi lekvárt, pitéket és teát is. Remélem, ízleni fog.
Az anyós ujjaival finoman megfogta a zacskót.
– Ó, Kati, nem kellett volna ezzel bajlódnod. Minden már elkészült nálunk. De köszönöm.
Az otthonukba vezető út tíz percig tartott. A családi ház udvara rendezett volt: egyenes orgonabokrok, gondosan kirakott térkőút, kicsi kert néhány friss hajtással. Az épület kétszintes, világos színű, nagy ablakokkal. Minden az ápoltságot, jólétet és stabilitást tükrözte.
Bent méhviasz, babérlevél és frissen sült kenyér illata terjengett. A folyosón egy nagy, faragott keretes tükör függött. A bejárattól balra a nappali állt nehéz bútorokkal, jobbra a világos étkező helyiség. A falakon számos fénykép sorakozott: András iskolai egyenruhában, Natasa kitűnő bizonyítvánnyal, tengerparti képek, családi ünnepek. Katalin magányosnak érezte magát ebben az emlékekkel teli galériában.
– Kati, te a vendégszobában kapsz helyet – tájékoztatta Tamara őket a folyosón vezetve. – Andriuska természetesen a saját szobájában alszik. Nálunk így vannak a hagyományok.
Katalin meglepetten nézett férjére, aki csak vállat vont.
– Anya, mi házastársak vagyunk – jegyezte meg.
– Tudom, kisfiam – válaszolt Tamara csak a szájával mosolyogva. – De itt az én szabályaim érvényesek. Ne haragudj, Kati, ez csak két hétre szól.
– Természetesen, semmi baj – mondta gyorsan, bár valami fájdalmasan összeszorult a szívében.
A vendégszoba tágas, de hűvös volt. Fehér falak, gondosan elterített takaró és tükrös ajtajú szekrény várta. Az éjjeliszekrényen műrózsák voltak egy vázában.
A vacsora visszafogott légkörben zajlott. Az asztalnál Tamara, Natasa – kisebb termetű, simán fésült hajjal és éles tekintettel –, András és Kati ültek. Csirke sült krumplival, friss zöldségekből készült saláta és házi kovászos ital került az asztalra. A beszélgetést főként az anya és fia folytatták.
Katalin szerényen mesélt a könyvtári munkájáról, részletek nélkül.
– És a szüleid most hol vannak? – kérdezte hirtelen Tamara, porcelán csészékbe töltve a teát.
– Munkaúton. Apám gyakran utazik, mérnök.
– Milyen területen mérnök?
– Energiaiparban. Projektcsapatban dolgozik, időnként vidéken is jár.
– És az anyád?
– Magánklinika ápolónője.
Tamara bólintott, de Katalin érzékelte, hogy agyában jegyzetet készített. Talán nem lenézve, de óvatosan. Natasa hallgatott.
Reggel közös reggeli kezdődött, ahol Katalin minden mozdulatát és beszédét mintha mérlegelték volna.
Az étkezés után Tamara sétákra vitte, főzőcskézni tanította, és megpróbált beszélgetni Natasa-val, aki udvarias, mégis hűvös maradt.
Egy nap, amikor András elutazott egy barátjához, Tamara teára hívta Katalint a kertbe, ahol egy üveg cseresznyés lekvár várta.
– Szép lekvár, Kati – mondta váratlanul Tamara. – Magad főzted?
– Igen, a nagymamám receptje szerint. Mindig mondta, hogy a cseresznye türelmet igényel.
– Magát az igazságot mondta. A türelem jó tulajdonság. Az életben, a családban különösen, ha a család nem teljesen tökéletes.
Kati megfeszült. Tamara így folytatta:
– Tudom, Andriska makacs. Néha megfeledkezik fontos dolgokról. De jóindulatú. És túlságosan naiv.
– Véleményem szerint nagyon őszinte – mondta óvatosan Kati.
– Igen. Csakhogy az őszinteség nem mindig előnyös. Különösen, ha az ember párt választ magának.
Ez éles volt, alig mérhető tőr, mégis fájdalmas.
Kati hallgatott. Nézte a kertben érő cseresznyét, és azon gondolkodott, képes lesz-e kitartani. Andrással együtt élni annyit jelent, mint elfogadni családját, szokásaikat és gondolkodásmódjukat. Ám egyszer majd neki is el kell fogadtatnia magát.
Fontos felismerés: Talán a beilleszkedés és a családi harmónia felé vezető út a türelemen és a cseresznyés lekváron keresztül vezet.
Összegzésként elmondható, hogy a cseresznyés lekvár nem csupán egy finomság volt, hanem a családi kapcsolatok szimbolikus hídja. Katalin törekvései, hogy szeretettel és türelemmel fogadja új családját, nehézségek ellenére is értékes tanúbizonyságai annak, hogy a szeretet és megértés képes összekötni az embereket. A látogatás megmutatta, hogy még a legféltettebb hagyományok és kritikus tekintetek mellett is jóindulattal és kitartással lehet új kapcsokat teremteni és családi egységet építeni.