Az este gyorsabban közeledett, mint Dániel szerette volna. Fél órával később a virágbolt ajtaja újra kinyílt, és Márta lépett ki rajta. Nem viselt semmi feltűnőt — egy egyszerű sötétzöld ruha, haját kiengedte, és csak egy apró arany fülbevaló csillogott a fényben. Mégis… valahogy más volt. Nem az a lány, aki néhány perce még virágot kötött.
Dániel önkéntelenül elmosolyodott.
– Maga… elképesztő.
– Maga pedig késett – felelte a lány. – Induljunk, mielőtt meggondolom magam.
Az autóban csend volt. Csak a motor zúgása és a város esti fényei kísérték őket a Budakeszi útig. Dániel néha oldalra pillantott, de Márta nyugodtan nézett előre. Nem kérdezett semmit, nem faggatta. Csak néha elmosolyodott, amikor a férfi idegesen dobolt a kormányon.
– Miért pont ma este kell megjátszania, hogy nős? – kérdezte végül.
– Mert ma este minden évben ugyanaz történik – felelte. – Anyám úgy érzi, joga van eldönteni, kivel éljek. Én meg… meguntam a szerepeket, amiket kioszt rám. Most az egyszer én írom a forgatókönyvet.
– Csak hogy most ebben én is szerepelek – mondta Márta.
– Ez így van – bólintott Dániel. – De maga elég különleges ahhoz, hogy hiteles legyen.
A birtokra érve a hatalmas kovácsoltvas kapu automatikusan kinyílt. A kocsifelhajtón már parkolt néhány fekete luxusautó. A ház fényárban úszott, a nappali üvegajtaján keresztül látni lehetett a vendégek elegáns mozdulatait.
– Készen áll? – kérdezte Dániel.
– A virágokat beállítottam a vázába, ha ezt túléltem, bármit kibírok – felelte Márta félmosollyal.
Amikor beléptek, a beszélgetés valóban elhalt. Minden fej egyszerre fordult feléjük. Larisza Arkagyevna szinte királynőként trónolt az asztalfőn, és amikor meglátta őket, tekintetében megfagyott a levegő.
– Dániel… – szólalt meg lassan, veszélyesen lágy hangon. – És ki ez a bájos teremtés?
– Az én feleségem – mondta Dániel rezzenéstelen arccal. – Márta.
Egy pillanatra néma csend lett. A nővére, Alina, felnevetett, de a nevetésében nem volt humor. Az anyja arca viszont egy pillanatra sem rezdült meg.
– Feleség? – ismételte meg, mintha ízlelgetné a szót. – Érdekes, hogy erről még sosem hallottunk.
– Friss házasság – felelte Dániel. – Csendes szertartás, csak ketten.
Larisza szeme összeszűkült.
– És mivel is foglalkozik… Márta?
– Virágokkal – mondta a lány határozottan. – De néha emberekkel is.
A válasz egyszerű volt, mégis valami feszültséget hozott a levegőbe. Larisza lassan felállt, odasétált Mártához, és szinte vizsgálódva végigmérte.
– Érdekes választás – mondta hűvösen. – Remélem, fiam, tudod, mit csinálsz.
– Most először életemben igen – vágta rá Dániel.
A vacsora feszült hangulatban telt. A társalgás felszínes volt, de Dániel és Márta közötti pillantásokban valami kimondatlan szövetség szövődött. Ő megmentette őt a kérdésektől, ő pedig megtanította, hogyan kell tartani magát a vihar közepén.
Mikor a desszert következett, Larisza ismét megszólalt.
– Dániel, beszélhetnénk kettesben?
A férfi bólintott, és követte anyját a könyvtárszobába. A hatalmas polcok között hideg volt és sötét.
– Fiam, ez a színjáték… – kezdte az asszony. – Tudom, hogy ez nem igazi. Látszik rajtatok.
– Tévedsz – mondta Dániel. – Most először érzem magam valakivel igazán nyugodtnak.
– Ő nem hozzánk való – sziszegte Larisza. – Nem tudod, ki ő valójában.
Dániel felnevetett.
– Maga sem tudja. És talán épp ez a baj.
A beszélgetést egy sikoly szakította félbe a másik szobából. Dániel kiszaladt, és a nappaliban Márta állt mozdulatlanul, kezében egy törött pohárral. Alina a földön feküdt, a bokája vérzett.
– Elestem… – sziszegett a nő, – de ő… ő lökött meg!
Márta elsápadt.
– Nem igaz! Segíteni akartam…
A vendégek felháborodott moraja egyre nőtt. Dániel mellé lépett.
– Elég! – mondta határozottan. – Mindannyian menjenek.
Az este káosszá vált. A vendégek távoztak, Larisza jeges pillantással kísérte Mártát. Mikor végül ketten maradtak, Dániel mély levegőt vett.
– Nem hittem volna, hogy ekkora vihar lesz belőle – mondta fáradtan.
– Nem baj – felelte Márta. – Legalább kiderül, ki kicsoda.
Ekkor a lány táskájából egy régi fénykép csúszott ki a földre. Dániel lehajolt, és megdermedt. A képen egy fiatal nő volt – kísértetiesen hasonlított Lariszára. Mellette egy kisgyerek.
– Ez… mi ez? – kérdezte döbbenten.
Márta elvette a képet, lassan felegyenesedett.
– Az anyám – mondta halkan. – És a maga apja.
A szoba elnémult.
– A maga… apám? – ismételte Dániel, és a mellkasában jeges hideg futott végig.
– Igen – felelte Márta. – Ők szerették egymást, mielőtt a maga anyja közbelépett. Én abból a szerelemből születtem. Az anyám meghalt, amikor ötéves voltam. A virágbolt az egyetlen dolog, ami utána maradt.
Dániel hátralépett. Minden értelmet nyert. Az arcvonások, a tekintet… a sors fintora.
– Te… a húgom vagy? – kérdezte szinte suttogva.
Márta megrázta a fejét.
– Nem. A féltestvéred. De ez most már mindegy. Csak látni akartam, milyen ember lett abból a családból, ami tönkretette az enyémet.
A könnyek végigcsorogtak az arcán, de a hangja nyugodt maradt.
– És most, hogy láttam, elmegyek.
Dániel nem próbálta megállítani. Csak nézte, ahogy kilép az ajtón, és eltűnik az éjszakában.
Másnap reggel, mikor visszament a virágboltba, az üvegajtón új tábla lógott:
„Zárva. Örökre.”
A pulton ott hevert egyetlen virág: fehér rózsa, rajta egy cédula.
„Nem minden hazugság születik rossz szándékból. De minden igazság felszabadít.”
Dániel ekkor először érezte, hogy valóban szabad. Csakhogy a szabadság néha mindent visz — még azt is, akit talán szeretni tudott volna.