– Nincs szavazati jogom? Akkor pedig egy fillért sem fogtok kapni! – dördült a vészjósló mondat az anyós részéről, miközben keményen ütöttem az asztalra.
Anna feszült idegként ült a kanapé szélén, mintha egy pendülő húr lenne. A drága, saját magának vásárolt kárpit alatt, amit Elena Mihajlovna már harmadik hónapja „piaci ízléstelenségnek” nevezett. Eközben Vaszilij kényelmesen terpeszkedett a fotelben, átlapolt lábbal, miközben a napraforgómagot ropogtatta, ami már egyáltalán nem illik egy 38 éves, kétgyermekes apa viselkedéséhez, inkább egy kilencedikes kamasznál várná el az ember.
– Szóval, Annuska – mondta gúnyos hangon Elena Mihajlovna, mikor hangosan az asztalra tette a bográcsnyi borscsot –, megbeszéltük Vaszilijjal, és arra jutottunk: add el a kocsidat. Hiszen úgyis közel van a munkahelyed, viszont Marinkának el kell jutnia a klinikára. Nem illik a terhes hasaddal buszozni, ugye?
„’Megbeszéltük’?” – gondolta Anna keserűen. „Tehát olyasmi vagyok, mint egy kóbor kutya: pórázon vezetnek, és oda megyek, ahová mondják.”
– Engem kérdeztetek? – szólt nyugodtan, ám dermesztő hangon, miközben szemébe nézett anyósának.
– Hát miről is kéne kérdezni? – kuncogott Elena Mihajlovna, miközben töltötte magának a borscsot. – Így megy ez a mi családunkban: ha valakinek rossz, mindenki támogatja. Ez teljesen normális. Én neveltem fel a fiamat ezen elvek szerint. Te meg csak magaddal vagy elfoglalva…
Vaszilij, anélkül, hogy felemelte volna a fejét a telefonjáról, mormolta: – Anya, tudod, hogy Marinka várandós, nehéz neki most. De nem örökre. Amint meggyógyul, visszaadjuk.
– Visszaadjuk? – kuncogott Anna hirtelen. – Szóban vagy írásban? Vagy ugyanúgy, mint a konyhai kölcsönnel, amit már öt éve „csak hosszú tárolásként” tart a te anyád?
– Milyen ember vagy te? – tört ki Elena Mihajlovna. – Nem vagyok az ellenséged! Én vagyok az anyád! Te se javasolnád, hogy segítsenek, csak itt ülsz, mint egy örökké szomorú hercegnő! Mindig mindennek szerinted rossznak kell lennie, mindig igazságtalanságról beszélsz!
Anna felállt. Nem üvöltött, nem sírt — egyszerűen kimerült a türelemből. Túl sokáig hunyta be a szemét, ahogy ez a család szép lassan elvágta a szárnyait. Csendben eltűnt a hálószobában. És ekkor kezdődött el a vita:
– Megsértődött? – suttogta hangosan az anyós, mintha Anna süket lenne.
– Anya, komolyan? – hallatszott Vaszilij hangja. – Ne legyél már ilyen kemény. Anyu, biztos nem így gondoltad…
– Mint anya mondtam! Ha nem érti meg, nem tartozik hozzánk. Nem illik a családba.
Néhány perc múlva Anna előkerült, kezében az autó papírjaival, amelyeket az asztalra helyezett.
– Ez így áll. Az autó az enyém, rám van jegyezve. A lakást a nagymamámtól kaptam, és egyikőtöknek sincs joga hozzá. Ez a ti „családi” hozzájárulásom.
– Hogy mered mindezt tönkretenni csak egy vasdarabért?! – kiáltott Elena Mihajlovna.
– Nem miattad, hanem miattad – bólintott Anna. – A te állandó kontrollod, és a te bátortalan alázatosságod miatt, Vaszilij.
– Várj, Anya! – fogta meg a fejét Vaszilij. – Csak Marinkának akartunk segíteni…
– Akkor a garázsodat és a 2003-as Ladádat add el – vigyorgott Anna. – Taxiért járhatsz, ha megéri neked.
Az anyós az evőeszközt az asztalhoz csapta.
– Úgy látom, Ancsika, nem vagy feleség, inkább üzletasszony vagy. Csak vagyon és papírok érdekelnek. Szíved és lelkiismereted nincs.
– Nektek meg csak a szeretet és együttérzés csupa nagybetűkkel vannak? – támadt vissza élesen Anna. – Csak valahogy mindig az én káramon gyakoroljátok. Ez aztán a csodálatos kegyesség.
Az ajtó mögé vonult a fürdőszobába, hogy levegőhöz jusson. Szívében vihar tombolt. Nem félelemtől, hanem düh miatt.
Néhány órával később Vaszilij belépett a hálószobába. Nem volt nála napraforgómag, telefon vagy büszkeség.
– Anya… beszéljünk – szólalt meg halkan.
– Már késő, Vaszilij. Késő, hogy „Borszomiban” fürdőzzél, miután anyós eladta a vesémet. Nem szóltál egy szót sem, mikor azt tervezték, hogyan kezeljék az autómat. Ez hogyan lehetséges?
– Nem akartam veszekedni…
– Nem akarsz semmit, csak hogy nyugalom legyen, és hogy én szó nélkül adjam fel a jogaimat, a vagyonomat, az eszemet.
Vaszilij mélyet sóhajtott.
– Beszéljünk holnap emberi módon, üljünk le, és rendezzük a dolgokat. Ne izgasd fel magad.
Anna komolyan nézett rá.
– Biztos vagy benne, hogy még mindig az én emberem vagy, Vaszilij? Vagy már rég megint az anyádé?
Így csend lett az egész lakásban. A borscs már kihűlt az asztalon.
Másnap Anna korábban ébredt, mint szokott. A napfény dacosan átsütött az ablakon, mintha tudta volna: ma egy sorsfordító nap kezdődik. Vaszilij az étkező kanapén horkolt, mintha semmi sem történt volna — mintha csak azzal veszett volna össze, hogy milyen legyen a függöny színe, nem pedig azzal, hogy elárulta a feleségét, átadva a saját anyjának.
Anna felkelt, kávét töltött, igyekezve csendesen mozogni. Nem tiszteletből, hanem elhatározásból. Mozgolódni érzelem lett volna, ő viszont vasakaratot fogadott.
- Elég volt.
- Többé nem adják át nekik az életének még egy milliméterét sem.
Anyós berontott a konyhába, nem lépett be, hanem egyszerűen befutott, hálóköntösben, fején fátyollal és vádaskodó arccal.
– No, lakástulajdonosnő, – kezdte szúrós mosollyal – jól kialudtad magad a jogtalan tulajdonodon?
Anna csendesen fordult felé, tekintete olyan éles volt, hogy ha Elena Mihajlovna egy kicsit is okosabb lett volna, azonnal távozott volna. De a buták vakmerősége rombolóbb minden fegyvernél.
– Gondolkodtam – folytatta az anyós, miközben leült az asztalhoz és meg akarta fogni Anna bögréjét. – Talán nem érted, hogyan működik egy család. Az én koromban, ha valakinek nehéz volt, a feleség a férje mögött állt, mint a szikla. Te meg olyan vagy, mint egy közjegyző a temetőben. Csak számolsz, ki minek örököse.
– Kiváló hasonlat – válaszolt nyugodtan Anna, majd visszavette a bögréjét. – Csak én nem a temetőben vagyok, hanem házasságban. Vagyis voltam.
– Ó hát, de nagyképű vagy! – fújtatott Elena Mihajlovna. – Ez már olyan, mint egy sorozat. Nem tolod túlzásba, Annuska?
Ekkor belépett a konyhába Vaszilij, vakarva a fejét, egy régi tréningnadrágban, amit Anna két éve dobott volna ki.
– Anya, megint kezdesz? – dünnyögte.
– Te meg megint hallgatsz? – fordult hirtelen felé Anna. – Nem, Vaszilij, döntened kell. Most azonnal.
– Ne dramatizálj már – mormolta próbálva bölcsnek látszani. – Minden megoldható. Felnőtt emberek vagyunk.
– Akkor viselkedj felnőttként. Kérdeztem: te ki vagy? Férj vagy anyád sarja?
Elena Mihajlovna felállt.
– Fiam, – hangja jéghideg lett, – mondd meg nekem őszintén: neked ő fontosabb vagy én? Én neveltelek, etettelek, megnősítettelek. És most így, ugye?
Vaszilij úgy állt, mint egy szamár az útelágazásnál, mintha két szupermarket közül kellene választania, de csak egy kuponja lenne.
Anna odalépett hozzá.
– Tudod, mi az igazán fájó? Nem az, hogy nem állsz ki mellettem, hanem hogy mindig mellettük vagy. És folyton hallgatsz, mintha kívülálló lennél. Mintha ez a házasság csak egy tévésorozat volna, nem pedig az életed.
– Nem akartam háborút – motyogta.
– Ez nem háború, ez menekülés. Én távozom. Vagyis ti távoztok.
– Mi?
Anna kinyitotta a folyosói szekrényt, előszedte Vaszilij táskáját, bedobta a ruháit.
– Öt perc. Ha nem, én kezdek pakolni. Mit választasz? Anyád vagy a lakás? A kulcsot hagyd az asztalon, és a borscsot is vidd magaddal, az anyádé, érezni az ízén.
Vaszilij úgy nézett rá, mint egy tigris a lezárt hűtőre – remélve, hogy valaki mégis visszatér és kinyitja.
– Anya…
– Vége, Vaszilij. Nem hiszem már, hogy felnősz. Negyvenéves vagy, és még mindig anyád mellett állsz. Olyan fiúra nincs szükségem, nemhogy férjre.
Elena Mihajlovna becsapta a hálószoba ajtaját, majd visszajött a csomagjukkal. Saját személyes tárgyaival: magas vérnyomás, kontroll, tanácsok és az állandó mondat: „Nálunk ezt soha nem csináltuk így.”
Negyedóra múlva elmentek. Anna a bejáratnál állt, mintha egy tűzvész után lenne. Borscs illata terjengett, de dohányozni akart.
Kiment a konyhába, elővette a poharát, bort töltött magának. Kinézett az ablakon. Kint esett az eső. Ahogy illik az ilyen drámai jelenetekhez.
„Nevetnem kell. Először csak egy mosoly ajkam szélén, majd hangosan.”
– Valóban nem vagyok közjegyző a temetőben. Én vagyok az életem ura. Végre.
Fontos meglátás: A történet egy asszony küzdelmét mutatja be, aki megpróbálja megőrizni önállóságát és önbecsülését egy nyomasztó családi környezetben, ahol folyamatos a kontroll és az érzelmi zsarolás. Az életében eljön a pillanat, amikor kiáll magáért, lezárja a mérgező kapcsolatokat, és megtanulja, hogy ő a saját életének irányítója.
Összefoglalva, a szöveg sokrétű érzelmek és konfliktusok hálóját tárja elénk, miközben azt is bemutatja, hogy milyen fontos az önismeret és a határok kijelölése a családi életben. Az autonómia és a saját élettérhez való jog mindannyiunk számára alapvető, és néha kemény döntéseket kíván meg a béke érdekében.