Clara esküvőjének estéjén minden csillogott. A csillárok fényétől szinte szikrázott a levegő, a fehér abroszokon fénylő poharak egymásnak koccantak, a vonósnégyes halkan játszott, mintha maga a boldogság komponálta volna a dallamot.
A vendégek ittak, ettek, kacagtak. Clara, a család hercegnője, hófehér ruhájában úgy mozgott, mintha a világ csak rá lenne teremtve. Minden tekintet őt követte. Minden száj az ő nevét suttogta.
Én pedig ott ültem a tizenkettedik asztalnál, Maya, a harmincéves, akit már gyerekkora óta a család hibájának bélyegeztek. Úgy éreztem, mintha láthatatlan lennék. Nem volt szerepem ebben a ragyogó színházban, csupán egy véletlen, egy szégyenfolt a fényes vásznon.
Mégis próbáltam beilleszkedni. Koccintottam, udvariasan mosolyogtam, mondtam néhány kedves szót. Elhittem, hogy talán most nem jön gúny, nem jön megalázás. Hogy ez az este békés lehet.
Aztán anyám felállt.
Kipirult arccal, remegő pohárral tartotta a szót. Először minden a szokásos forgatókönyv szerint zajlott: dicsérte Clarát, elérzékenyülten mesélt a gyerekkoráról, büszkén ecsetelte, milyen tökéletes menyasszony lett belőle. A vendégek tapsoltak, Clara sugárzott.
És akkor anyám rám nézett.
A tekintete élesebb volt, mint bármely penge. Félmosoly ült az arcán, olyan mosoly, amelyet gyerekkorom óta ismertem: a gúny, a megvetés mosolya.
„Legalább ő nem lett akkora kudarc, mint a másik lányom.”
Megállt a levegő. A poharak nem csilingeltek többé, a vonósnégyes elhallgatott. Kétszáz szempár fordult felém.
Apám felhorkant, és hozzátette: „Mindig tudtam, melyik gyerekből lesz valaki.” Clara nevetett, halkan, de épp elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja. És aztán történt a legrosszabb: a vendégek követték a példáját. Nevettek. Mintha én lettem volna az est komédiája.
Nem mondtam semmit. Felálltam, kihúztam magam, és lassan kisétáltam a teremből. Nem futottam. Nem remegtem. Csak tudtam: most valami végleg véget ért.
Azon az éjszakán, miközben a város fényei alatt sétáltam, a fejemben egyetlen gondolat zakatolt: soha többé. Soha többé nem engedem, hogy bűnbaknak használjanak.
És akkor, másnap reggel, megszólalt a telefonom.
Egy ismeretlen férfi hangja csendült a vonalban. Komoly volt, hivatalos.
„Maya kisasszony? Ön Mária néni végrendeletének törvényes kedvezményezettje. Kérem, fáradjon be hozzánk, mielőtt a családja tudomást szerez a részletekről.”
Először azt hittem, tévedés. Mária néni, anyám húga, évekkel korábban halt meg. A végrendeletét már régen felolvasták: minden Clarát illette. Akkor miért keresnek most?
Még aznap elmentem az ügyvédhez. A férfi egy vastag, poros iratcsomót tett elém, és elmagyarázta: az első végrendelet hamis volt. Anyámék manipulálták, eltüntették az eredetit, és így Clara örökölt mindent. De most, egy hosszú vizsgálat után, előkerült a valódi dokumentum.
És abban minden másképp állt.
Clara semmit sem kapott. Apám sem. Anyám sem. Az egész örökséget én kaptam: egy régi házat a Dunakanyarban, egy kis vállalkozás részvényeit, és jelentős összeget egy svájci bankszámlán.
Én, Maya, a „kudarc”.
Sokkban ültem, amikor az ügyvéd átnyújtotta a kulcsokat és a papírokat. „Azonnal döntenie kell, kisasszony. A családja, gondolom, hamarosan értesül erről.”
És úgy is lett.
Még aznap délután Clara és anyám toporzékolva jelentek meg az ajtómnál. Arcuk vörös volt a dühtől. „Ez lehetetlen! Te loptad el! Te csaltál!” – üvöltötte anyám. Clara könnyeivel küszködve könyörgött: „Add vissza, Maya. Ez nekem jár. Mindig is nekem járt.”
Először csak hallgattam. Aztán végre megszólaltam, olyan hangon, amelyben nem volt sem félelem, sem remegés.
„Évtizedekig elhitettétek velem, hogy semmit sem érek. Hogy szégyen vagyok. Most pedig itt álltok, és könyörögtök. Mária néni tudta, kik vagytok. Ezért hagyta rám mindent. Nem azért, mert jobb vagyok, hanem mert bízhatott bennem. Ti csak saját magatoknak akartatok bizonyítani. Nekem már nem kell.”
Anyám arca megkeményedett. Clara összeroppant a küszöbön. Apám aznap este hívott, de nem vettem fel a telefont.
Nem bosszúból, hanem mert végre rájöttem: nincs több közöm hozzájuk.
Hetekkel később, amikor már a Dunakanyarban álltam az örökölt ház teraszán, a naplemente a vízre festette arany fényét. A szél lágyan lengette a fákat. És én tudtam, hogy most először szabad vagyok.
Nem a pénz miatt. Nem a ház vagy a részvények miatt. Hanem mert végre megszabadultam a láncoktól, amelyeket a családom tett rám gyerekkorom óta.
Clara esküvőjén minden vendég nevetett rajtam. Most pedig én nevettem – nem gúnyosan, nem keserűen, hanem tisztán, szabadon.
És a nevetésem végre csak az enyém volt.