A háború hat éve tartott, kezdete egybeesett házasságuk első napjával. Enikő és Tamás már együtt nevelték négyéves kisfiukat, Mátét, de még őt sem fogadták el a férfi szülei. Nem ölelték magukhoz, nem hívták fel, hogy megtudják, hogyan van az unokájuk. Enikő nem értette, miért érdemli ezt. Soha nem okozott gondot: nem volt durva, nem vitatkozott, mindig próbált udvarias maradni. De a probléma mélyebbre nyúlt – Tamás őt választotta, és nem azt a lányt, akit az anyja álmodott menyasszonyként.
Az a lány Editnek hívták. Ilonka néni nem fáradt el abban, hogy minden alkalommal elmondja, milyen okos, gyönyörű, gazdag szülők lánya volt. „Íme, ki lett volna az igazi feleség a fiamnak!” – mondta, még Enikő jelenlétében is, nem törődve a feleségével. Tamás családja egyetértett: „Te, Enikő, Edit mellett még a közelébe sem mentél.” Enikő, aki egy egyszerű családban nőtt fel egy kis városban Miskolc közelében, szörnyű megaláztatást érzett. A származása a férje családjában mindvégig gúny tárgya lett.
Tamás mintha észre sem vette volna ezt a fájdalmat. „Ne törődj velük,” mondta, „csak ugratnak.” De Enikő szavai mély csalódásként hangzottak. Hogyan nem veszi észre, amikor a feleségét nyíltan bántják? Mostanában egyre gyakrabban utazott el a szüleihez, későn tért haza. „Családi ügyek,” mondta, és próbálta elkerülni a felesége pillantását. Enikő úgy érezte, mintha egy fal nőne közéjük, és a türelme napról napra fogyott.
Tamás családja soha nem látogatta meg őket, pedig Enikő többször is meghívta őket, próbálva javítani a viszonyukat. Nem köszöntötték fel a születésnapján, sem telefonon, sem üzenetben. A családi ünnepeken csak Tamást hívták meg, és mindig hangsúlyozták: „Ez nem a vendégségek ideje.” Enikő, akit soha nem fogadtak el igazán, kívülállónak érezte magát. Szíve megszakadt, amikor Máté, a kisfia megkérdezte: „Miért nem akar a nagymamám velem játszani?” Enikő nem tudott mit válaszolni, csak magához ölelte, és próbálta elrejteni a könnyeit.
A helyzet elviselhetetlenné vált. Enikő egyre inkább a váláson kezdett gondolkodni. Tamás nem védte meg őt, nem próbálta rendbe tenni a szüleit. Engedelmesen követte anyját, mintha ő lenne a törvény. Enikő úgy érezte magát, mintha egyedül kellene mindent viselnie a házasságukban, és ez a fájdalom egyre inkább belülről emésztette. „Ha nem állsz mellénk, nem tudom így folytatni” – gondolta magában, miközben Mátéra nézett.
A szilveszter volt az utolsó csepp a pohárban. Elhatározta: ha Tamás ismét a szüleihez utazik, ő és Máté nélkül, akkor összepakol, és örökre elmegy. „Nem engedem, hogy tovább tiporjanak a méltóságomon” – ismételte magában, miközben remélte, hogy Tamás őket választja.
Az ünnep előestéjén Tamás, mint mindig, bizonytalan volt. „Még nem tudom, mit csinálunk” – motyogta, elkerülve a felesége tekintetét. Enikő hallgatott, de az elhatározása egyre erősebbé vált. Már képzeletben látta, ahogy pakol, és Mátéval Debrecenbe utazik a nővéréhez, ahol mindig szeretettel várták őket. Ott senki sem nézte le, senki sem hívta idegennek.
Este, szilveszter előtti napon, Tamás későn ért haza. „Anyu nem jól van, el kell mennem hozzájuk holnap” – mondta, miközben elkerülte Enikő pillantását. Enikő érezte, ahogy minden összeomlik benne. „És mi lesz velünk?” – kérdezte halkan. „Mátéval megint nem számítunk?” Tamás hallgatott, és ez a csend volt a végső ítélet.
Éjjel, miközben Tamás aludt, Enikő a konyhában ült, és a kivilágított ablakon keresztül nézett ki. A zűrzavaros gondolatai között egy dolog világosan megmaradt: nem tud tovább élni ebben a pokolban. Reggel, amikor Tamás a szüleihez készülődött, ő csendben pakolt. „Hová mész?” – kérdezte meglepve, amikor meglátta a bőröndöt. „Elmegyek” – válaszolta Enikő nyugodtan, szemébe nézve. „Meguntam, hogy idegen vagyok a családodban. Ha te nem tudsz megvédeni minket, akkor én megteszem.”
Tamás megtorpant, az arca elsápadt. „Enikő, várj, beszéljük meg!” – próbálkozott, de ő már a fiú kezét fogva indult az ajtó felé. „Te választottál” – mondta Enikő, és az ajtó becsukódott mögöttük.
Enikő és Máté Debrecenbe költöztek a nővéréhez. Az első időszak nehéz volt: a férje árulása és a családja közönye fájt. De a nővére és családja szeretettel vette körbe őket, és fokozatosan könnyebb lett a légkör. Enikő új munkát talált, albérletet bérelt, és Mátét oviba íratta. Az élet apránként rendeződött.
Fél évvel később Tamás felkereste őket. „Tévedtem” – mondta, lehajtott fejjel. „Anyám nyomása alatt voltam, és nem volt erőm ellenállni neki. Vissza akarom hozni a családunkat.” Enikő ránézett, de már nem érzett melegséget a szívében. „Elárultál minket” – válaszolta csendesen. „Nem tudok már bízni benned.” Tamás távozott, ő pedig, miközben Mátét ölelte, rájött, hogy a helyes döntést hozta. Az új élet nehéz volt, de már nem érezte magát megalázottnak. Évek után először érezte magát szabadnak.