Amikor először beleegyeztem, hogy Mark ideiglenesen visszaköltözzön hozzánk, úgy éreztem, hogy ez egy érett, átgondolt döntés. A gyerekek hiányolták, és bíztam benne, hogy néhány hét közös tér talán segít helyreállítani valamiféle egyensúlyt a családban.
A válásunk nem gyűlöletből született – inkább az életünk kuszaságából, a túl sok elmaradt beszélgetésből, az elfáradt érzésekből. A szeretet valahol ott volt még a múlt árnyékában, és én, bár már túlléptem rajta, azt akartam, hogy a gyerekeink számára legyen valami kapaszkodó.
Úgy gondoltam, ha Mark egy kis időre beköltözik, az senkinek sem árthat.
Eleinte tényleg minden rendben ment.
Mark elfoglalta a vendégszobát, lefektettük a szabályokat, és próbáltam a gyerekek boldogságára koncentrálni. Ők ujjongtak, hogy újra velük van az apjuk – a hétköznapokban jelen lévő, nevetős, mesélős apa. Ők nem értették, miért mentünk szét, csak azt tudták, hogy apával együtt minden kerekebb.
De aztán elkezdett megbillenni a rendszer.
Először csak apróságok voltak: Mark ruhái mindenütt szanaszét, piszkos poharak az asztalon, elfelejtett ígéretek, átlépett határok. Azt mondta, keres albérletet. Azt mondta, csak pár hét.
Hónap lett belőle.
És ezek az apró figyelmetlenségek hamar napi bosszúsággá váltak.
Aztán jöttek az éjszakai telefonálások. Hajnali háromkor harsány nevetés, részeg hangok a szobájából. Egyik reggel a konyhában szembesítettem vele.
– Mark, ez nem egy egyetemi kollégium – jegyeztem meg, miközben a kávémat próbáltam elkészíteni.
Ő csak felnevetett.
– Ugyan már. Nem mintha te nem élted volna ki magad.
A gúnyos mosolyával együtt valami megcsikordult bennem. Elkezdett úgy viselkedni, mintha vissza akarna szivárogni az életembe. Mintha a válás csak egy hosszú szünet lett volna.
De az igazi törés egy péntek délután jött el.
Korábban értem haza a munkából, és a nappaliban Mark a kanapén ült – Natalie-val, az exbarátnőjével. Nem kellett bemutatni. Pontosan tudtam, ki ő. A testbeszédük, a nevetésük, az a túl kényelmes közelség… világos volt, mi történik.
Ott álltam, mozdulatlanul, miközben ők kacagtak, mint két kamasz.
Mark rám pillantott, és eleresztette azt a régi kis grimaszt, amit egykor vonzónak találtam – most viszont legszívesebben kiabáltam volna tőle.
– Csak bepótoljuk a lemaradást – mondta ártatlan képpel.
– A volt barátnőddel. A nappalimban. – mondtam fojtott hangon.
– Ugyan már, csak beugrott. Nem nagy ügy – legyintett.
Nem válaszoltam. Kimentem, beültem a kocsimba, és csak vezettem. Céltalanul, dühösen. A gyerekeket gyorsan lepasszoltam a nővéremhez, mert éreztem: ez az egész már sok.
Amikor hazaértem, Natalie már elment, de Mark ott ült a kanapén, mintha semmi sem történt volna.
– Nem teheted ezt meg – szólaltam meg. – Ez nem a te játszótered. Ez nem volt benne a megegyezésben.
Csak vállat vont.
– Túlreagálod. Nem is aludt itt.
És nem ez volt a mélypont.
Innentől jött a zuhanás.
Mark elkezdett úgy viselkedni, mintha sosem váltunk volna el. Bejárt a hálószobámba, keresett régi dolgokat, turkált a fiókjaimban, és mindenféle érzelem nélkül beszélt a közös múltunkról.
Egyik este Amy, a barátnőm látogatott meg. Csendben beszélgettünk, amikor Mark megjelent – alsógatyában, kezében egy üveg whiskyvel.
– Hé, szerinted holnap tudnál velem kanapét nézni? Frissíteni kéne a nappalit – mondta.
Amy lefagyva nézett rám. Én meg csak bólintottam, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
De belül fortyogtam.
A gyerekeink előtt is túllépett minden határon. Egy reggel Natalie-val sugdolózott a konyhában, miközben azt tervezgették, hová viszik a gyerekeket hétvégén. Nélkülem. Mintha én nem is léteznék.
Akkor telt be a pohár.
– Mark – mondtam határozottan –, ennek vége. Ez nem a te otthonod. Nem bánhatsz velem úgy, mintha még mindig a feleséged lennék. És nem keverheted Natalie-t bele a gyerekek életébe.
Másnap leültettem a gyerekeket.
Őszinte voltam. Megértették.
– Apa el fog költözni. Ez nem büntetés, hanem védelem. Nektek is, nekem is.
Mark próbált vitatkozni, magyarázkodni. De már nem volt mit mondania.
– Amíg helyre nem hozod magadban a dolgokat, nem jöhetsz vissza. A gyerekekkel kapcsolatban maradsz, de a ház ajtaja most bezárul előtted – mondtam neki halkan, de határozottan.
És elment.
Nem kiabálva, nem dühösen – csak némán. Talán először fogta fel igazán, hogy mi történt.
És én? Én újra levegőhöz jutottam. A feszültség megszűnt, a ház újra otthon lett. A gyerekek gyorsan visszazökkentek a ritmusba, és én is újra önmagam lehettem.
Rájöttem, hogy néha az igazán nehéz döntések azok, amik a legnagyobb békét hozzák el.
Mark pedig? Megtanulta, hogy a múltból nem lehet úgy visszatérni, mintha semmi sem történt volna.
És hogy ez a történet már nem róla szól.