Bába Anya megitta a savanyú tejet, imádkozott, és készült lefeküdni, bár ma különösen fájtak a térdei. Sem a szeszes dörzsölés, sem a kenőcs már nem segített a fájdalmán. „Hát így élek,” gondolta, „a szemeim elhomályosodnak, a hátam merev, a térdeim fájnak… És amikor Isten végre hazavisz engem, ott lesz Vanya férjem, Sztjopa fiunk, a szüleim… És én itt maradok, egyedül, szomorúan és magányosan.” Minden körülötte üresnek tűnt: az öreg kutya a kennelben, a macska, Vaska – ő voltak az egyetlen társai.
Ekkor hirtelen meghallotta az ajtó nyikorgását – megint elfelejtette bezárni. A folyosón nehéz lépések hallatszottak, majd egy férfi lépett be a szobába, akinek az arca alig volt kivehető a félhomályban.
— Add ide a pénzt, öregasszony! — kiáltotta hangosan.
— Ne kiabálj, fiam, nem vagyok süket, — válaszolta nyugodtan. — Pénzt mondasz? Nézd, amit a nyugdíjból találtam, itt van a felső polcon a szekrényben.
Bába Anya nyugodtan felkelt az ágyról, és elindult a hűtőhöz. Kivett pár paradicsomot, egy darab sajtot, szeletelt kenyeret, és töltött magának egy pohár savanyú tejet.
— Egyél, Vityó, — mondta, miközben az ételt kínálta. — Minden friss. Azt mondod, hogy a gyerekednek nincs szüksége rá? Hát, úgy tűnik, a harag még veled van, amióta börtönbe kerültél – részeg voltál, csináltál pár ügyet, és a feleséged rögtön elhagyott, férjhez ment. Egyszer sem jött el meglátogatni… A házat eladta, rád íratta, és most itt vagyok, mint egy hajléktalan – hát, elértem ezt is, most már pénzt kell rabolnom.
A fiatal Viktor, akit így hívtak, csendben ült az asztalnál, és az arcát kezével eltakarva, halkan sírni kezdett.
— Sírd ki magad, fiam, — mondta Bába Anya, lágyan. — Emlékszem, mennyit sírtam, amikor a fiam, Sztjopa elment – a könnyeim folytak, és aztán álmodtam vele, hogy azt mondta: „Anya, hagyj már, vizes vagyok itt.” Akkor abbahagytam. Mi értelme van sírni? Az egyetlen reményem, hogy hamarosan találkozom a családommal, de Isten még nem hívott el… Így hát élek, ahogy tudok – a kerítés görbe, a kertben a fák elburjánoztak, a zöldségeskert tele van gyommal, és már nincs erőm semmit sem csinálni. Ha bármi kell, hívd csak Annának, de egyesek csak Bába Anyának szólítanak.
Viktor, miközben törölte a könnyeit, csendben mondta:
— Ha szeretnéd, maradhatsz nálam éjszakára. Van szabad ágy. Érzem, hogy jó ember vagy, de a lelked sérült. Egy helyen kell maradnod, munkát találni. A munka gyógyít, és visszaadja az élet értelmét, a rossz dolgokat pedig meg kell fizetni.
— Köszönöm, Bába Anya, — válaszolta Viktor. — Tudod, a nagymamámat is Anának hívták – ő is jó ember volt, finom pitéket sütött, halat készített, húsvétkor kalácsot sütött.
Bába Anya mosolygott, miközben a múltat idézte.
— Igen, régen én is sütöttem. De most már csak az emlékek maradtak… Bár nehéz volt az élet, de boldogan éltünk. A férjem jó ember volt, és a fiam, Sztjopa is ugyanilyen, bár egész életében sánta volt, de soha nem bántott senkit. Meghalt, mikor egy kislányt mentett meg – a teherautó felé rohant, meglátta, félrehúzta, ő pedig…
— Várj, — szólt Viktor, — nem dolgozott véletlenül a „Vostok” kolhozban, talán harmincöt éve, itt nem messze?
— Igen, ott dolgozott, — erősítette meg Anya. — Az egyik nagynénje ott élt, ő nyáron mindig odajárt.
— Akkor ő mentett meg engem. Én nem tudtam jól úszni – beleestem a folyóba, és nem tudtam kijönni. Már majdnem fulladtam, amikor egy fiú a parton odaszaladt, és kihúzott. Emlékszem, Sztjopának hívták, és sánta volt.
— Így van, — tette hozzá Bába Anya szomorúan, — Sztjopa egy jó ember volt… Kár, hogy ilyen korán elment, nem hagyott családot, gyerekeket… Rövid, de tisztességes élet volt.
Viktor hálával a hangjában mondta:
— Kiváló fia volt önnek! Most már látom, hogy a sors nem véletlenül hozott ide, és én az ön adósa vagyok. Ígérem, hogy segítek – emlékül Sztjopáról. Megjavítom a kerítést, lecsapom a fákat. Ne aggódjon, nem fogok rosszat tenni.
— Maradj nálam, Vityoka, — mondta Bába Anya. — Minden Isten akarata szerint történik… Csak ígérd meg, hogy soha többé nem ártasz senkinek, és tisztességesen fogsz élni.
— Ígérem, Bába Anya, — válaszolta Viktor, miközben megfogta a ráncos kezét. Bába Anya megsimogatta az arcát, és így szólt:
— Kicsit olyan vagy, mint a férjem – ő sem szeretett borotválkozni. Holnap menj el, vegyél egy borotvát, új inget és nadrágot – adok pénzt, és kereshetsz munkát is: itt a faluban férfi kezekre van szükség.
Így kezdtek együtt élni…