Azt hittem, a lányom boldog házasságban él… amíg meg nem látogattam őket.
Amikor Emily bejelentette, hogy hozzá akar menni egy nála nyolc évvel idősebb férfihoz, a férjemmel nem aggódtunk. Edward elsőre lenyűgözött bennünket – udvarias, kifinomult, karizmatikus. Olyan férfi volt, aki tudta, hogyan nyerje meg az embereket. Elhalmozta Emilyt figyelmességgel: virágokkal, utazásokkal, drága ajándékokkal. Még az esküvő minden költségét is magára vállalta – a helyszínt, a ruhát, a dekorációt, a videósokat. Megkönnyeztem. Azt gondoltuk: a lányunk jó kezekben van.
– Saját cége van, anyu – nyugtatta meg Emily. – Nincs miért aggódnotok, mindent kézben tart.
Fél évvel az esküvő után Emily és Edward meglátogatott minket. Edward körbenézett a lakásunkban, egy szót sem szólt. Másnap reggel megjelentek a felmérők, és egy héten belül a lakásunkban már munkások dolgoztak. Új, háromrétegű ablakokat kaptunk, hangszigetelést, felújított erkélyt, légkondicionálót, új csempét a konyhába. Csak néztünk. Zavarban voltunk, de megköszöntük.
– Ugyan, hagyják csak – mondta mosolyogva Edward. – A feleségem szülei csak a legjobbat érdemlik.
Meghatódtunk. Ki ne örült volna, hogy a lánya ilyen gondoskodó férfi oldalán él?
Aztán megszületett az első gyermekük. Tökéletes pillanat volt – lufikkal díszített kórházi hazatérés, csipkés, hófehér babaruha, profi fotózás. A férjemmel boldogan mosolyogtunk: „Na végre, teljes a boldogság.”
Két év múlva megszületett a második gyermek is. Újabb ünneplés, ajándékok, vendégek… De Emily már nem volt ugyanaz. Fáradtnak tűnt. A mosolya mesterkélt volt, a szeme alatt karikák. Először azt hittem, csak kimerítette az anyaság.
De minden telefonbeszélgetésnél egyre inkább úgy éreztem: valami nincs rendben.
Egy este úgy döntöttem, előzetes bejelentés után, meglátogatom őket. Edward nem volt otthon. Emily nyitott ajtót – melegen üdvözölt, de a tekintetében valami kihunyt. A gyerekek a nappaliban játszottak, megöleltem őket, és alig tudtam elfojtani a meghatottságomat.
Később, mikor a kicsik mesét néztek, félrehívtam Emilyt, és megkérdeztem:
– Kicsim, mi bánt téged?
Megfeszült, elfordította a fejét, majd mosolyt erőltetett magára.
– Semmi, anya. Csak fáradt vagyok.
– Nem hiszek neked. Valami nyom. Hová lett a nevetésed? A fény a szemedből? Ismerlek. Mondd el, mi történik.
Épp akkor csapódott az ajtó – Edward hazaért. Rám mosolygott, de az a mosoly hideg volt, élettelen. Udvarias volt, de a tekintete… mintha csak elviselne.
Akkor megcsapott egy émelyítően édes parfümillat – női illat. Mikor levette a zakóját, megpillantottam egy rózsaszín rúzsfoltot a gallérján.
Nem bírtam ki szó nélkül.
– Edward… tényleg a munkahelyeden voltál?
Megdermedt. Aztán kiegyenesedett, és csendesen, de pengeéles hangon válaszolt:
– Margaret, minden tisztelettel… ne avatkozz a házasságunkba. Igen, van valaki más. De nem számít. Az ilyen férfiaknál, mint én… ez természetes. Emily tud róla. Nem válunk el. A gyerekeim, a feleségem – mindenről gondoskodom. Jelen vagyok. Ellátom őket. Szóval ne csináljunk ügyet egy rúzsról.
Ökölbe szorítottam a kezem. Emily lehajtott fejjel bement a gyerekszobába. Edward közben elindult zuhanyozni, mintha semmi sem történt volna.
A szívem majd megszakadt. Utánamentem a lányomnak, átöleltem, és halkan kérdeztem:
– Édesem… tényleg elhiszed, hogy ez így van rendjén? Hogy az, aki megcsal, mégis szeret? Ez lenne a szerelem?
Csak megrázta a fejét… és sírt. Halkan, hangtalanul – mintha a könnyei már régóta gyülekeztek volna benne. Csak ültem mellette, és fogtam a kezét. Nem volt mit mondani. A döntés az övé volt: maradni egy férfi mellett, aki azt hiszi, a pénze felülírhatja a hűséget – vagy végre saját magát választani.
Egy aranykalitkában élt. Mindenük megvolt – csak a tisztelet és az őszinte szeretet hiányzott.
Aznap este eljöttem. Otthon sokáig forgolódtam az ágyban. Azt kívántam, bárcsak elhozhatnám őt és a gyerekeket. De tudtam: amíg ő maga nem dönt, semmi sem fog változni.
Csak remélni tudtam… hogy egy nap végre saját magát választja.