„A búcsú ajándéka”
– Minek neked lakás, ha a nyárig sem éled meg… – ezek voltak Gábor utolsó, kegyetlen szavai, mielőtt szó nélkül hátat fordított Annának. A nő akkor már a betegségével küzdött, a testét lassan, alattomosan emésztő kórral, és amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, a férfi egyszerűen eltűnt.
Most, fél évvel később, Gábor újra ott állt az ajtó előtt, öltönyben, ápoltan, parfümtől illatozva, és ugyanazzal a fagyos magabiztossággal csengetett, mintha semmi sem történt volna. Anna a bejárati ajtó mögül figyelte: beesett arccal, mély karikákkal a szeme alatt, testében már alig pislákolt az erő. De a lelke… a lelke még nem adta fel.
A betegség, amit egyszer már legyőzött, most még erősebben tért vissza. Az orvosa nem kertelt: „Legfeljebb harminc napod maradt.” Anna nem sírt. Csak csendben elindult az utcákon, nézte a rohanó világot, a nevető gyerekeket, az élőket – ő pedig már nem volt része ennek.
És most megint ő. Gábor. A férfi, aki eldobta, mint egy kiürült poharat. Most mégis jött, követelt.
– Írd a lakást a nevemre, Anna – mondta hidegen. – Már úgysem lesz rá szükséged…
Anna némán nézett rá. A lelkében nem volt már harag – csak egy mély, nyugodt, végleges felismerés. Másnap reggel elment a közjegyzőhöz. Nem egyedül. A váróban egy idős asszony ült mellette: Évának hívták. A kezében egy kopott kis fénykép – rajta egy mosolygó kisfiú oxigénmaszkkal. Az unokája. Misi. A gyerek, akinek minden nappal kevesebb az esélye. A család mindent eladott, de a kezelésekhez kellett még egy csoda. Vagy egy otthon.
És Anna abban a pillanatban döntött. Végleg. A lakását nem Gábor kapta meg. Hanem Éva. Vagyis Misi. A kisfiú, aki még csak az élet elején állt, és akinek még lehetett jövője.
Gábor üvöltött, fenyegetőzött, ököllel csapkodta az irodai ajtót. Anna csak csendben elfordult.
Hajnalban, amikor az első tavaszi fény megérintette a párnát, Anna keze megmozdult. Éva ott ült mellette, szorította a kezét. Nem szólt, csak imádkozott. Aztán Anna lélegzete elcsendesedett – és nem tért többé vissza.
– Vedd magadhoz, Uram, ezt a tiszta lelket… – suttogta Éva, miközben a könnyei lassan a nő kezére hulltak.
A ház folyosóján, ahol előző nap még a kapzsiság visszhangzott, most csak egy halk gyermeksírás hallatszott. Misi ébredt fel. És vele együtt egy új esély is – életre, reményre, szeretetre.