Az orvosok behozták a kutyát, hogy búcsút vegyen a gazdájától, de ekkor az okos állat hirtelen felugrott a férfi ágyára, és hangosan ugatni kezdett.
A kórházi szoba némaságát egyedül a gépek monoton zümmögése törte meg. A halvány fények alig világították meg a férfi arcát, aki az ágyon feküdt. Alex rendőrtiszt volt, aki több életet is megmentett a szolgálatában, de most ő maga küzdött az életéért. Teste mozdulatlan volt, lélegzete alig észlelhető. A gépek egyre idegesítőbb hangot adtak, és az orvosok órák óta próbálták megmenteni őt.
A sebek túl súlyosak voltak. Hosszú próbálkozás után az egyik orvos lehajtotta a fejét és csendesen kimondta:
— Vége.
A sebész kikapcsolta a monitort. Alex szíve megállt.
Közben az ajtó előtt egy német juhászkutya ült. A hűséges szolgálati kutya, aki végig Alex oldalán harcolt, most csendben figyelt, mintha tudta volna, hogy gazdája haldoklik. Amikor a halálhírt közölték, az egyik nővér remegve kérdezte:
— Bejöhet a kutya, hogy elbúcsúzzon?
A kutya lassan belépett, mintha érezte volna a pillanat súlyát. Halkan nyüszítve odament az ágyhoz, ránézett a mozdulatlan Alexre, majd hirtelen felugrott rá. Ügyeletesek, orrával böködte, húzta a ruháját. Az állat szemében félelem és kétségbeesés tükröződött, de valami más is volt ott: egy erős, határozott bizonyosság.
Ekkor valami rendkívüli történt. Az orvosok észrevették, hogy Alex keze megmozdult. Az egyik orvos azonnal megdermedt, és felkiáltott:
— Várjanak! A keze… mozog!
— EKG-t ide! — kiáltott egy másik orvos.
Egy pillanatnyi csend, majd a monitor újra jelet adott. Gyenge, de egyértelmű volt: Alex szíve újra vert.
Az orvosok gyorsan cselekedtek: adrenalin, defibrillátor, oxigén. Az esélyek csekélyek voltak, de Alex visszajött. Ő még élt.
A kutya továbbra is az ágyon maradt, fejét gazdája mellkasára hajtva. Az állat szeméből eltűnt a félelem, és remény kezdett áradni belőle.
Aznap este mindenki könnyeivel küszködött. Mert a hűség, a szeretet és az ösztön – mindezek egyesültek, hogy életet leheljenek a férfiba.