Az öreg elmegy… A vénasszony tudta, minden egyes porcikájában érezte, hogy el kell hagynia őt. Csendesen fogadta, kívülről nyugodtnak tűnt. De belül félt, tudta, hogy nem sokkal él majd a férje után, de nem tudta, hogyan is élhetne nélküle. Hogyan élhetne úgy, hogy nincs mellette a szeretett férfi, aki egész életét vele osztotta? Hogyan élné túl ezt? Hogyan maradhatna itt egyedül? Miért is éljen egyedül? Mert nélküle, a férje nélkül, nem létezik élet.
Így gondolkodott a vénasszony, miközben szétválogatta a dolgokat egy deszkáról, három kupacba rakva őket. Az egyik a gyerekeknek, hogy legyen valami, amire emlékezhetnek az apjukra. A másik a szomszédoknak, és a legkisebb kupac az övé, amit ő nézegethet, és emlékezhet a férjére, a Szakira.
– Máriaaa, Máriaaa… – hallotta a gyenge hangot a férjétől. – Máriaaa!
– Jövök, jövök, Szakikám, jövök! – válaszolta a vénasszony, felállt, kisimította a szoknyáját, és visszanézett a férjére a függöny mögül.
– Felkeltél, Szakikám? Kérsz egy kis palacsintát? Kérsz, Szakikám?
– Máriaaa… – suttogta az öreg, próbálva tapogatni a plafont a vak szemeivel. – Máriaaa…
– Igen, igen, drágám, itt vagyok, itt – megfogta a férje kezét, ami egykor erős volt, most száraz és ráncos, a saját kezével, ami már inkább egy száraz madáré. – Mi van, mi van, drágám, itt vagyok veled!
– Máriaaa, bocsánat… Bocsánat, Mariám…
– Mit mondasz, mit mondasz…
– Nem szerettelek… – suttogta az öreg. – Bocsánat… bolond vagyok… ha visszamehetnék, minden más lenne, Mária…
– Na most már, Szakikám. Mit mondasz, hogy nem szeretettel? Hát, szeretettel, a magad módján. Máskülönben hogyan éltünk volna együtt hatvan évig? Na most, hagyd abba…
– Máriaaa, a gyerekek…
– Jönnek, Szakikám, jönnek. Küldtem táviratot, nem, nem én, a postás Nina küldte el mindent. Mihály, Antónia, Soterisz és Fotini. Este már itt lesznek mind. Pihenj egy kicsit, pihenj, én készítek neked egy kis csirkeleves…
– Nem… – suttogta. – Add a kezed, ülj le egy kicsit velem, bocsáss meg, Mária!
– Soha nem haragudtam, Szakikám, soha nem haragudtam. Bocsáss meg, talán nem kellett volna annyira ragaszkodnom hozzád, talán az életed más lett volna, drágám!
– Nem, Mária – rázta meg a fejét az öreg. – Nem, Mária, úgy tűnik, hogy ez volt a sorsom…
Egy homályos könnycsepp gördült le az öreg szeméből, és ahogy végigfolyt az ráncos arcán, eltűnt a borongós bőrében.
Este már ott voltak a gyerekek, mostanra mindannyian majdnem öregek.
Ekkor gondolkodott a vénasszony.
Mihály, az elsőszülött, szürke hajával. Megviselt, komoly, ilyen volt gyerekként is. A vénasszony egy kicsit fél tőle. Mihály professzor, tudós ember, Athénban él.
– Mihály, fiam, már ősz vagy!
– Igen, mama, az évek teszik a dolgukat. Már nagyapa vagyok, nem emlékszel, hogy már dédnagymama lettél? – néz rá állhatatosan.
– Hát, fiam, hogy ne emlékeznék! Nézd a fényképeket, Tásia, a te Tásiád, küldte, ott, az üvegasztalon, minden el van rakva.
Balra a fénykép, ott vagyunk mindannyian, és ti kisgyerekek, meg a szüleink apával, ott…
Olvasd el a folytatást a kommentekben