Fjodor Petrovics régóta vágyott rá, hogy meglátogassa fia sírját, de egészségi állapota sokáig nem engedte meg neki. A festéket és a szerszámokat már előkészítette, és azon a reggelen végre jobban érezte magát. Reggeli után elkezdett készülődni. Két hónappal korábban észrevette, hogy a sír körüli kerítés megdőlt, a kapu pedig ferdén lógott. Nem volt meglepő, hiszen közel tíz év telt el azóta, hogy eltemette fiát.
Valójában Sása nem volt a vér szerinti gyermeke. Fjodor Petrovics és felesége húsz évig éltek együtt gyerek nélkül, mígnem úgy döntöttek, hogy örökbe fogadnak egy árvaházból. Amikor beléptek, egy sovány, szomorú szemű ötéves kisfiút pillantottak meg, aki egyedül ült a sarokban. Fjodor szívét összeszorította a látvány.
– Miért van ez a kisfiú egyedül? – kérdezte.
– Sása különleges eset – válaszolta az egyik gondozó. – Az édesanyja hozta ide hat hónapja. Szörnyű jelenet volt. Sírt, nem akart elválni tőle, mi pedig tehetetlenül néztük. Azóta sem tudta feldolgozni ezt az árulást. Hiába próbálunk közeledni hozzá, senkivel sem akar kapcsolatot teremteni.
Fjodor és a felesége azonnal eldöntötték, hogy segítenek neki hinni abban, hogy az élet nem csupa fájdalom. Amíg az örökbefogadási papírokat intézték, sétákra vitték a fiút, fagyit vettek neki, felültették a körhintára, de a tekintete üres maradt.
Egy teljes év telt el, mire Sása először rájuk nézett anélkül, hogy félelem csillanna a szemében. Egy este aztán odament Fjodorhoz, és megkérdezte:
– Tényleg soha nem hagysz el engem?
– Soha, ezt megígérem – felelte határozottan Fjodor.
A kisfiú ekkor hozzábújt, és zokogni kezdett. Attól a naptól fogva úgy szerették őt, mintha a sajátjuk lett volna. Sása kiváló tanuló volt, és az iskola után katonai akadémiára jelentkezett. A falujukban nem sok fiatal tanult tovább, így a szülei nagyon büszkék voltak rá. Amikor szabadságra jött, nem pihenni akart, hanem segíteni a szüleinek. A falubeliek csodálattal nézték a szeretetteljes családot.
Sása a hadseregben maradt, és a szülei egyre jobban aggódtak érte, főleg amikor hosszú időre eltűnt a kapcsolatból. Tudták, hogy veszélyes küldetéseken vesz részt. Később egészségi állapota miatt leszerelték. A katonai pálya elvesztése mélyen megviselte, és két évvel később megbetegedett. Az orvosok csak tehetetlenül széttárták a karjukat – a betegséget túl későn fedezték fel.
Sása halála után nem sokkal Fjodor felesége is elhunyt, és az öreg egyedül maradt…
Aznap reggel, amikor a temetőbe készült, az udvaron Buyan, az idős kutya már ott toporgott mellette.
– Na, Buyan, elmegyünk Sásenkához? Induljunk!
Mintha megértette volna, a kutya boldogan csóválta a farkát.
Bezárták a kaput, és elindultak a poros úton. A temető a falu másik végén volt, így végig kellett sétálniuk a településen, majd még egy kilométert gyalogolniuk.
– Jó napot, Fjodor Petrovics! Hová indultak Buyannal? – köszönt oda Mária Sztyepanovna.
– Üdv, Mária Sztyepanovna! A fiamhoz és a feleségemhez megyek. Meg kell javítani a kerítést és újrafesteni.
– Hogy bírja magát? Betegeskedik… Nem kérhetett volna meg valakit?
– Az Úr nem adott nekem unokákat, és idegent megkérni… Tudja maga is, pénzt kérnek, aztán nekem kell újracsinálni. Ilyen világot élünk…
Folytatták útjukat. A temető bejáratánál egy idegen férfi haladt el mellettük. Nem volt helybéli, és még csak nem is köszönt. Fjodor csodálkozva figyelte – az ő falujukban még az idegenek is köszönnek. De ez az ember…
A temető elhanyagolt állapotban volt. Egy hete erős vihar tombolt, letört ágak hevertek mindenfelé. Fjodor felsóhajtott.
– No, Buyasha, sok munka vár ránk…
A kutya ekkor hirtelen morogni kezdett.
– Mit morogsz? Nem tetszett neked sem az az idegen? Nekem sem, de mit számít…
Ahogy Fjodor összeszedte a faágakat, Buyan váratlanul ásni kezdett a sírkerítés szélénél. A föld minden irányba repült, a kutya egyre izgatottabban kaparta a földet, miközben ugatott és nyüszített.
Végül hirtelen megállt, és hangosan felvonyított.
Fjodor odalépett a gödörhöz, lenézett, és döbbenten megmerevedett…