Aznap este is ugyanaz a kérdés hangzott el, mint minden másik este az elmúlt hónapokban:
– Anya, Apu mikor jön haza?
Lily pizsamában ült az ágyon, szorosan ölelte a plüss unikornisát. A szeme reménnyel teli volt, de én már nem tudtam mosolyogva válaszolni.
– Nem tudom, kicsim. Talán hamarosan – hazudtam gyengéden, mint mindig.
Az apja egy éve ment el. Egy péntek reggel elindult munkába, és nem jött vissza. Néhány hét múlva megtudtam, hogy néhány utcányira lakik egy új nővel – azzal, akivel megcsalt. Se hívás, se magyarázat, se gyerektartás. Lily kérdései, álmai, rajzai mindig róla szóltak. Én meg egyedül maradtam a válaszokkal.
Aztán múlt héten megcsörrent a telefonom. Egy ismeretlen szám. És egy ismerős hang.
– Szia… én vagyok az. Beszélhetnénk?
A levegő megfagyott körülöttem. Már egy éve nem hallottam a hangját.
Azt mondta, hibázott. Hogy megbánta. Hogy vissza akarja kapni a lányát, ha nem is engem. Elmondta, hogy most már „rendezte a dolgait”, és újra része akar lenni Lily életének. Könyörgött, hadd lássa. Elvinné a hétvégére – csak két napra.
A szívem hevesen vert. Minden idegszálam azt kiabálta: ne! De amikor Lily este megkérdezte: „Anya, képzeld, ma azt álmodtam, hogy Apu elvitt hintázni!”, úgy éreztem, nem tarthatom tovább távol tőle.
Belementem. Félve, görcsösen, de belementem. Lily boldogan ugrándozott, miközben pakoltuk a kis unikornisos hátizsákját.
– Ugye majd elmondom neki, mennyire hiányzott? – kérdezte.
– Persze, kicsim. Elmondhatod – feleltem, és igyekeztem nem sírni.
Péntek délután eljött érte. Feszengve állt az ajtóban, szokatlanul rendezett volt. Lily a nyakába ugrott, ő pedig olyan őszinte örömmel nevetett fel, hogy egy pillanatra elhittem: talán még lehet ebből valami jó.
A hétvége csendes volt. Szombaton képeket küldött: Lily a parkban, fagyizik, körhintázik. Mosolygott. Ugyanazzal a vigyorral, amit annyira ismertem. Próbáltam hinni abban, hogy talán új fejezet kezdődhet.
Aztán vasárnap 5 óra lett. A megállapodás szerint ennyi volt az idő. Felöltöztem, elkészítettem Lily kedvenc vacsoráját. Az ajtót néztem. Fél hat. Semmi. Hat óra. Üzenet. „Bocsi, kicsit csúszunk.” Nem aggódtam – még.
Hat húszkor a testvérem hívott. A hangja remegett.
– Mondd, hogy viccelsz – szólalt meg. – Most láttam valamit, amit nem akarsz látni.
– Miről beszélsz?
– Az exed… nyilvánosan posztolt valamit. A barátnője is. Nézd meg a képet, amit küldtem.
Megnyitottam. A levegő kiszökött a tüdőmből.
Lily állt a képen. Egy buliban. Körülötte vadidegen felnőttek – kétségtelenül ittasak. A háttérben alkoholos üvegek, hangfalak, és füst. A lányom egy felnőtteknek szánt partin volt. Az ex és a barátnője pedig… mosolyogtak a háttérben, mintha ez rendben lenne.
Nem tudom, hogyan jutottam el az autóig. A testvérem is csatlakozott, elindultunk abba a lakónegyedbe, amit ismertem – ahová költözött. Útközben próbáltam nem összeomlani.
Megérkeztünk. A zene hangos volt. A kapu nyitva. Lily a lépcsőn ült, egyedül, a hátizsákja a lábánál. A szeme könnyes volt, a ruhája maszatos.
– Anya! – kiáltott, és hozzám szaladt.
Öleltem. Nem kérdeztem semmit. Csak öleltem. A testvérem bement, perceken belül csend lett. Az apja kijött. Rám nézett, mint aki nem érti, mi a baj.
– Ez csak egy kis buli volt – mondta.
– Ő nem a te játékszered – feleltem. – És most vége.
Hazavittük Lilyt. Megfürdettem, mesét olvastam, és mellette maradtam, amíg el nem aludt. Aznap este a telefont kikapcsoltam. Csak a csendet hallgattam.
Másnap jogi lépéseket indítottam. A képek, az események – mindent rögzítettünk. Nem fogom kockáztatni a lányom biztonságát, csak azért, mert valaki meggondolatlanul apának nevezi magát.
Lily most már ritkábban kérdezi: „Mikor jön Apu?” Ha mégis, azt mondom:
– Aki igazán szeret, az vigyáz rád. És én mindig itt leszek.
Nem tudom, mit hoz a jövő, de azt igen, hogy Lily többé nem lesz senki kísérlete. Ő nem ajándék, amit elő lehet venni, ha jó kedved van.
Ő a lányom. A szívem. A legfontosabb döntésem.