Tíz év.
Tíz év hallgatás, tíz év munka, tíz év pletyka.
Tíz év, amióta Tóth Lili megtanulta, hogyan kell túlélni szeretet nélkül.
A falu szeme mindent látott, és mindent megjegyzett.
„Az a nő, aki férfi nélkül szült.”
„Aki nem tudja, ki a gyerek apja.”
Szavaik maróbbak voltak, mint a mosószóda a keze bőrén.
Misi volt az egyetlen, amiért érdemes volt hajnalban felkelni.
Ő volt a bizonyíték, hogy valaha valaki szerette őt — ha csak egy pillanatra is.
A fiú csendes volt, álmodozó. Sokszor bámulta a távoli dombokat, mintha várna valakit onnan.
Lili pedig tudta, kit vár.
A nyár abban az évben forróbb volt, mint valaha.
A föld repedezett, a fák porosak, az emberek ingerültek.
És akkor, azon a délutánon, amikor a levegő már szinte vibrált a hőségtől, megtörtént, amit senki nem hitt volna.
A falu főutcáján három fekete autó gördült be.
A motorok mély hangja visszhangzott a házak között, a kutyák ugattak, a gyerekek kiszaladtak az udvarokra.
A porban Lili is ott állt, kezében a vizes vödörrel.
A szíve kihagyott egy ütemet.
Nem hitt a szemének.
A középső autóból kiszállt ő.
Az az ember, aki tíz éve eltűnt —
aki a gyermekét soha nem látta,
és aki egyetlen szó nélkül hagyta magára őt.
A férfi most más volt.
Idősebb, komolyabb, mégis ugyanaz a mozdulat, ugyanaz a tekintet.
Misi szorosan anyja mellé bújt.
– Anya, ki ez? – kérdezte halkan.
Lili torkában elakadt a szó.
A férfi lassan letérdelt a porba, mintha bocsánatot akarna kérni a földtől is.
De a szeme – a szeme hideg maradt.
– Lili – szólalt meg végül. – Eljöttem értetek.
Az emberek összesúgtak.
„Na, csak megkerült az a nagyvárosi úr.”
„Most biztos meggazdagodott.”
„Visszajön, mert lelkiismeret-furdalása van.”
Lili csak nézte, szótlanul.
Tíz évvel ezelőtt ezek a szavak melegséget hoztak volna a szívébe.
Most csak fáradtságot.
– Minek? – kérdezte. – Mit akarsz tőlünk tíz év után?
A férfi felállt, és letörölte a sarat a térdéről.
– Azt, ami az enyém.
Csend lett.
Még a szél sem mozdult.
– Mit beszélsz? – suttogta Lili. – Ez a gyerek az én fiam.
– A mi fiunk – javította ki a férfi. – És most már elég erős ahhoz, hogy tudja, ki az apja.
Misi zavartan nézett anyjára, majd a férfira.
Valami különös csillogás volt a tekintetében — mintha ismerős lenne neki ez az idegen.
A következő napok zavarosak voltak.
A férfi — akit a faluban már mindenki „az úrnak” nevezett — ott maradt.
A kútnál új autók álltak, idegenek jöttek-mentek.
Lili házát is felújították, mintha valaki parancsot adott volna rá.
Ő tiltakozott, de mindenki csak mosolygott:
– Látod, Lili, mégiscsak jó, ha az embernek van férje.
De ő tudta, valami nincs rendben.
A férfi nem úgy viselkedett, mint aki bűnbánó.
Hanem mint aki tervez.
Egy este, mikor Misi már aludt, Lili bement a kamrába, hogy rendet rakjon.
A polc mögött furcsa dobozra bukkant.
A férfi bőröndje volt.
Kinyitotta.
Bent iratok, fényképek, egy kék pecsétes mappa.
Az első oldalon a felirat:
„Kísérleti alany – Tóth Misi”
A vér megfagyott az ereiben.
Lapozni sem mert.
A dokumentumokban orvosi jelentések, vérminták, születési adatok — és mind ugyanaz a pecsét:
Eterna Biotech, Budapest.
A férfi mögötte állt, mire felnézett.
– Mondtam, hogy nem kell kutatnod – szólalt meg halkan.
– Mit jelent ez? – kérdezte Lili remegve.
– Csak azt, hogy a fiam különleges.
Kiderült, a férfi évekkel ezelőtt egy kutatócéghez került, ahol génterápiákkal foglalkoztak.
Amikor megtudta, hogy Lili gyermeket vár, engedély nélkül elvitte a nő vérmintáját —
és rájött, hogy a gyermek hordoz valamit, amit a tudomány addig nem ismert.
– A fiú immunitása… más, mint bárkié – magyarázta most, hideg tárgyilagossággal. – Nem betegszik meg, nem reagál vírusokra. Ő lehet a kulcs.
– Ő nem kísérlet! – sikította Lili.
– Nem, – felelte a férfi. – Ő a jövő.
Abban a pillanatban a ház előtt fényszórók villantak.
A fekete autók motorjai újra felbőgtek.
Idegenek szálltak ki belőlük — orvosok, biztonságiak.
Lili karon ragadta Misit.
– Fuss! – suttogta. – Az erdőbe! Ne nézz vissza!
A fiú nem értette, de engedelmeskedett.
A férfi kiáltott valamit, de elnyomta a szél és az eső.
Lili futott a gyerekkel, a sárba csúszva, zihálva.
A domb mögül felvillantak a reflektorok.
Lépések, kiáltások, motorzúgás.
És akkor – a semmiből – villámlás hasított az égre.
A föld remegett, a levegő megégett szaga elárasztotta a levegőt.
Egy pillanatra minden fénylővé vált.
Aztán csend.
Másnap reggel a falubeliek megtalálták a házat.
Az udvaron a fekete autók üresen álltak, ajtóik nyitva, kulcs a gyújtásban.
Lili és Misi nyom nélkül eltűntek.
Csak a kútnál, a kövek között találtak egy megperzselt fényképet:
rajta Lili, karján a kisfiúval.
A férfi is eltűnt.
Senki sem látta többé.
Évek teltek el.
A faluban új emberek jöttek, a történetből legenda lett.
Azt mesélték, hogy Lili elmenekült külföldre.
Mások szerint az eső éjjelén az egész domb eltűnt a föld alatt.
De néha, a legforróbb nyári délutánokon, mikor a vihar előtti csönd leszáll a tájra,
a kút mélyéről halk gyerekhang hallatszik:
– Anya… nézd, kinyílt a virág.
És ha valaki lemerészkedik, azt mondják, a víz tükrében látni lehet két alakot –
egy nőt és egy fiút, kézen fogva.
Ahogy mosolyognak.
De a falu népe azóta sem mer inni abból a kútból.
Mert néha, ha belehajolsz, a víz nem a te arcodat tükrözi vissza,
hanem valaki másét —
aki egyszer elment,
de soha nem tért haza.