Még be sem fejeztem az arclemosást, amikor kopogtattak az ajtón. Az ötcsillagos szálloda lakosztályában egyszerre átvette a helyet egy jeges, nyomasztó légkör.
Ő nem nézett rám; csupán csendben egy csomag bankjegyet csúsztatott a kezembe — tíz darab 100 dolláros bankó — miközben dadogva ezt suttogta: „Ha életben akarsz maradni, azonnal el kell menned. Ma este.”
Mintha jéghideg vízbe mártották volna a szívem, mozdulatlanná dermedtem.
Az én nevem Anjali, 26 éves vagyok, és egy delhi építőipari vállalatnál dolgozom könyvelőként. A férjemmel, Raghaval egy üzleti partnerségi találkozón ismerkedtem meg. Ő három évvel idősebb nálam, egy vonzó és karizmatikus fiatal vezérigazgató, Lucknow-ra ismert, tehetős család egyetlen fia. Kapcsolatunk meglepően gyorsan alakult: fél év alatt megkért, hogy menjek hozzá.
Hétköznapi családból származom; szüleim nyugalmazott köztisztviselők. Amikor Raghav eljegyzett, anyám könnyezve örült, apám — aki korábban szigorú volt — is áldását adta. Én mindig engedelmes leány voltam, soha fel sem merült bennem, hogy rossz döntést hozhatok.
Az esküvő pompás volt, egy Delhi egyik legexkluzívabb szállodájában tartottuk meg. Mindenki irigykedett rám, mert „gazdag emberhez mentem feleségül”. Ám engem nem az anyagiak vezéreltek: vele biztonságban éreztem magam. Mindez azonban megváltozott a nászéjszakán.
Az apósom, Rajendra Mehta, egy csendes, visszahúzódó férfi volt. Már az első találkozásunkkor éreztem, hogy nem kedvel engem. Azonban soha nem gondoltam volna, hogy az ő fia esküvőjének éjszakáján ilyesmit mond majd nekem.
„Nem értem… mit akar ezzel mondani, nagybátyám?” kérdeztem remegő hangon, sokkolva.
Szorosan fogta a kezemet, miközben halkan suttogta, mintha félne, hogy meghallják: „Ne kérdezősködj. Amint kimész, valaki ott lesz rád várni. Ne gyere vissza. Ennyi a segítség, amit nyújthatok neked.”
Tekintetében valami rettegés és üldözöttség tükröződött, mintha ez az üzenet az életébe kerülne. Aztán elment.
Ottragadtam remegve, kérdésekkel teli fejjel. A szomszéd szobában Raghav nevetett a telefonban a barátaival, teljesen tudatlanul az előttem álló veszélyről.
Az ijedtség átjárt; nem tudtam, kiben bízhatok még. Egyetlen megoldásként a legjobb barátnőmhöz, Priyához fordultam.
„Megőrültél? Az ülési éjszakádon elfutni? Fenyegettek téged?” kiabált rám.
Elmondtam neki mindent. Csend ült rá, majd így szólt: „Ha az apósod ilyet mond, az komoly. Jönni fogok.”
Tíz perc múlva Priya már az hotel halljában volt. Én cipelve a bőröndöm, lehajtott fejjel, mintha bűnöző lennék. Éjjel 2 óra 17 perc körül járt. Finom eső hullott Delhi utcáin.
Priyánál találtam menedéket, és kikapcsoltam a telefonomat. Többszörös elmaradt hívás anyámtól és számtalan bejövő hívás Raghavéktól és a családtól fogadott — ám rettegtem. Nem is tudtam tisztán, mitől; Raghavtól, a családjától vagy mindkettőtől.
Következő reggel, amikor Priya dolgozott, végül bekapcsoltam a készülékemet. Számtalan üzenet várt – némelyik vádaskodó, mások könyörgőek vagy éppen fenyegető hangvételűek voltak. Egy azonban kiemelkedett: egy ismeretlen számról érkezett SMS, miszerint: „Apám jó ember, de nem fog tudni megvédeni. Ha visszatérsz, meg fogsz ismerni egy igazságot — vagy örökre eltűnsz.”
Aznap este maga Mehta úr írt nekem: „Ha még Delhi-ben vagy, találkozzunk egyszer, 20 órakor, a Cafe Imperial második emeletén. Mindent elmondok.”
El kellett mennem.
A kávézó régies, egy csendes sikátorban rejtőzött az Ó-Delhiben. Felmentem a fából készült lépcsőkön, ő pedig már ott várt fáradt tekintettel. Gyorsan és halkan beszélt:
„Tudod, hogy Raghav az egyetlen fiunk. De tudod, mi történt az első feleségével?”
Megdermedtem. „Hát már volt felesége?”
Ő bólintott. „Senki sem mondta meg neked. Két hónappal az esküvője után meghalt.”
Úgy állították be, hogy véletlen esés történt a lépcsőn, de mindenki tudja a házban, hogy nem az volt. Én soha nem mertem beszélni erről. Most mégis elmondom neked — mert te leszel a következő.”
Az egész testem megfagyott.
Kivett egy USB pendrive-ot: „Fogadd el. Találsz rajta egy hangfelvételt és iratokat. Nézd meg magad. De senkinek ne szólj róla!”
„Miért nem fordulunk a rendőrséghez?” kérdeztem.
Keserűen nevetett: „Mert a rendőrség sem mer hozzányúlni ehhez a családhoz.”
Priyához visszatérve megnyitottam az USB-t. Több fájl várt rám:
- Nyolc perces hangfelvétel.
- Orvosi dokumentumok digitális másolatai.
- Egy részben kitakart, kézzel írt jelentés.
Elsőként a hanganyagot hallgattam meg. Egy női hang hallatszott, tiszta, de rettegéssel teli:
„Nem tudok itt maradni. Az esküvő éjszakája óta Raghav nem engedi, hogy kimenjek. Hetente cseréli a zárakat. Anyja azt mondja, fiúgyermek kell — különben ’elintéznek’, mint a többieket. Nem is tudom, mit tettem rosszul…”
A hang Neháé volt, Raghav előző feleségéé, akinek a neve szerepelt a dokumentumokon is. A felvétel két nappal a halála előtt készült.
A kézzel írt jelentés Mr. Mehta tollából származott, aki évek furcsa viselkedéséről, családi obseszsziókról és egy sötét múltú történetről számolt be:
- mentális instabilitás több generáción át.
- egy távoli dédnagyapa, aki megölte feleségét, mert hitte, hogy a „szűz vérmegóvja a családi vagyont”.
- egy dajka, aki megszállottan hitt az asztrológiában és szertartásokban, azt követelve, hogy a menynek a férfi örököst egy éven belül világra kell hoznia, különben „eltávolítják”.
Neha kevesebb mint három hónappal az esküvő után halt meg — egy lépcsőről leesve. Egy másik korábbi feleség öngyilkossága is felmerült. Minden eltussolásra került.
Elöntött a rosszullét. Raghav — az a férfi, aki előző este még a homlokomat csókolta — valami rettenetes középpontjában állt.
Futni akartam. Ám Priya megállított:
„Nem tűnhetsz el csak úgy, észrevennék. Ki kell találnunk egy stratégiát. Segítek neked.”
Priya és egy újságíró barát segítségével összegyűjtöttük az iratokat, melyeket névtelenül elküldtünk a hatóságoknak, és ügyvédhez fordultunk. Három nap múlva hivatalos vizsgálat indult.
Bár nem került címlapra, a nyomozás elég komolynak bizonyult. Raghav családját beidézték, és először Mehta úr is hajlandó volt tanúskodni. Hónapokkal később hivatalosan is beadta a válókeresetet.
Raghav nem úgy reagált, mint vártam. Csak rám nézett, és így szólt: „Szóval te is elmész. Mint a többiek.”
Reszketés futott végig a testemen, szemeiben semmiféle bűntudat nem tükröződött.
Egy hónappal később az ügy csendben lezárult. A család a pénzével és befolyásával elhallgattatta a sajtót, de az igazságszolgáltatást már nem volt ilyen könnyű befolyásolni.
Nem tudom, mi vár Raghavra, de már nem érdekel. Elhagytam Delhit, és Mumbaiba költöztem, hogy új életet kezdjek.
Szüleim összetörtek, de kitartanak mellettem. Ma már nem bízom meg könnyedén senkiben, de egyet biztosan tudok: túléltem.
Nem sokkal később kézzel írt levelet kaptam név nélkül. Csak ennyi állt benne: „Jó döntést hoztál. Köszönöm, hogy erőt adtál nekem. — A te apósod.”
Sírva fakadtam.
Vannak dolgok, amiket el sem tudunk képzelni, míg meg nem történnek velünk. Már nem vagyok az az Anjali, aki hitt a mesékben. De abban hiszek, hogy nincs félelmetesebb igazság annál, mint hazugságban élni.
Összegzésként elmondható, hogy az én történetem egy ijesztő, mégis bátorító példája annak, milyen fontos a valódi igazság keresése, még akkor is, ha az út veszélyekkel van kikövezve.