A bálterem csillogó kristálycsillárai alatt minden a tökéletesség látszatát keltette. A vendégek elegánsan öltözve, mosolygós arccal táncoltak, és a gyönyörűen terített asztalok körül elragadó beszélgetések zajlottak. De nekem csak egy dolog járt a fejemben: Caroline Ashford.
A férjem, Dylan, az este csillaga, a szmokingjában úgy ragyogott, mintha egy hollywoodi film hőse lenne. A nevetése, a karja körül ölelő szeretet sugárzott, miközben a tanújával, Jonnal beszélgetett. Még nem tudta, hogy az én szívemben egy háború indult el. És a frontvonalon most Caroline állt.
— Lori, remegsz? — kérdezte a legjobb barátnőm, Julia, miközben egy pillanatra megérintette a karomat. — Csak az esküvői idegesség?
A hangja kedvesen csengett, de én nem tudtam válaszolni. Csak Caroline-ra tudtam figyelni, aki egyedül állt a teremben, a tekintete körbejárta a helyiséget. A szemei élesek voltak, mintha minden apró részletet meg akarna figyelni. Nem az elegáns frizuráját, nem a drága ruháját, hanem a mozdulatait figyeltem. Azokat a precíz, magabiztos mozdulatokat, amelyek mindent elárultak.
Aztán megláttam, ahogy egy pillanatra a táskájába nyúl, és egy fehér pirulát húzott elő. A szíve nem remegett, az arca nem árult el semmit, de én mindent láttam. A tabletta a pezsgőspohár fölé esett, és miközben a buborékok felszálltak, a pirula elolvadt. Caroline gyorsan visszacsúszott a tömegbe, mintha semmi sem történt volna.
— Lori? — szólalt meg Julia újra. — Mi van, miért bámulsz?
Nem válaszoltam, csak az üres poharat figyeltem. A balról harmadik pohár, az enyém. A pezsgő lassan megváltozott, az apró buborékok már nem voltak olyan tiszták, mint a többi pohárban. A kezemben a pohár szinte égett. A szívem hevesebben vert, és az érzés, hogy most valami nagyobb dolog történik, végre elérte a csúcspontját.
A DJ hangja éles volt, de én nem hallottam semmit. A mozdulatok, a zene, minden eltűnt körülöttem, csak Caroline arca volt ott a háttérben, miközben felém lépkedett Dylan. Ő még nem tudta, mi történt, de én már éreztem, hogy a háború elkezdődött.
Dylan elérte a színpadot, és szeretetteljesen rám mosolygott. Még akkor is úgy nézett rám, mintha ő maga lenne az, aki mindent irányít. De én már tudtam, hogy amit most éppen látunk, az csak a kezdete valaminek sokkal nagyobbnak.
Caroline egy lépésnyire tőlünk állt, és mintha csak úgy történt volna, hogy egyre közelebb jött, miközben a poharakat összegyűjtötték az asztalról.
— Hölgyeim és uraim! — harsogta a DJ. — Kérem, foglalják el helyeiket, kezdődnek az esküvői pohárköszöntők!
De én nem láttam senkit, csak Caroline-t. Az arca, az a cinikus mosoly, amit csak akkor lát az ember, ha tudja, hogy megnyerte a csatát.
De egy dolog biztos volt. Most én jövök.
— Mi a baj, Lori? — kérdezte Dylan, miközben kéz a kézben álltunk.
— Semmi — válaszoltam halkan. — Csak arra gondoltam, hogy valami nem stimmel.
A pohár a kezembe, a pezsgő nem volt ugyanaz, de még mindig elég volt ahhoz, hogy meg ne álljak. És mikor már mindenki felemelte a poharát, és egy színpadon álltunk, mi ketten — a férjem és én —, egy pillanatra megéreztem valamit, amit sosem fogok elfelejteni.
A pohár az én kezemben egy kicsit más volt, mint a többieké. Dylan arca megváltozott, amikor észrevette, hogy én már nem ugyanolyan vagyok, mint régen. Két választásom volt. Vagy megiszom a poharat, és elfogadom Caroline győzelmét, vagy…
Éreztem, hogy valami megváltozik. A kezemben a pohár a válasz lett.
A többi vendég az első koccintás után csodálkozva nézett rám, ahogy lassan letettem a poharat. Caroline arcán megfagyott a mosoly, ahogy rájött, hogy már túl késő.
Dylan csodálkozva nézett rám, és akkor már tudtam, hogy most már nem ő az, aki irányít, hanem én.
— Mi történt? — kérdezte.
És én csak halkan válaszoltam:
— A háború most kezdődött, de most már én vagyok a hadvezér.