Az esküvő, amit soha senki nem felejtett el – köszönhetően egy titokzatos kis jövevénynek
A házasságkötő terem ünnepi díszben pompázott. A nagy ablakokon keresztül átszűrődő napsütés szinte aranyba vonta a teret, a székeken már rég helyet foglaltak a rokonok, barátok – mindenki a nagy pillanatot várta. Halk morajlás, finom nevetések, felvillanó mobiltelefon-kamerák… az izgalom szinte tapintható volt.
A menyasszony, Sára, ragyogott. Hófehér, sellő fazonú ruhája tökéletesen simult karcsú alakjára, hosszú fátyla szinte a földet seperte. Gábor, a vőlegény, szorosan fogta a kezét, miközben szemébe nézett.
– Minden rendben lesz – súgta, mosolyogva.
Sára bólintott, de ajkaihoz nem ért szó. Mert akkor… történt valami.
Egy egészen apró, alig észrevehető moccanás. Nem valahol hátul, nem oldalt – hanem közvetlenül a ruha alatt. A mozdulat megismétlődött. Határozottabb volt. Mintha valami élőlény bujkálna az uszályban.
Sára összerezzent. Gábor aggódva szorította meg a kezét.
– Mi a baj? Mi történt?
De Sára nem tudott válaszolni, mert a következő pillanatban a ruha megint megrezdült. A vendégek feszülten figyeltek. A koszorúslányok közül Adél döbbenten kapta a kezét a szájához. Egy idős néni keresztet vetett. A csend szinte szétfeszítette a teret.
Majd jött a hang.
Zörgés. Kaparászás.
És akkor – minden előjel nélkül – a menyasszonyi ruha hirtelen megrándult. Sára felsikoltott, ösztönösen hátrált, majd fél kézzel felkapta a szoknyát.
A vendégek döbbenten hördültek fel. A színpadias pillanatot a házasságkötő hivatalnok, Judit, is dermedten figyelte, pecsétet szorongatva.
A ruha alól végül valami kis, fekete, szőrmók teremtmény ugrott elő, szinte teátrálisan. Az emberek hátraugráltak, egy pohár pezsgő felborult, a damasztabroszra ömlött az ital.
A terem közepére jutva a kis teremtmény megállt, megrázta magát… és nyávogott.
Csend lett.
Mindenki pislogott. Gábor is.
– Ez egy… macska?! – szólalt meg végül valaki hátulról.
Sára döbbenten állt. Kezét még mindig a ruháján tartotta, szeme tágra nyílt.
Akkor egy vékony hang szólalt meg elölről:
– Őőő… lehet, hogy az én cicám…
Minden tekintet a hang irányába fordult.
Luca állt ott, Sára ötéves kishúga, fehér harisnyában, plüss nyulat szorongatva. Suttogva mondta:
– Bogi félt egyedül… betettem a kosaramba… de biztos beugrott a fátyol alá.
A feszültség egy pillanat alatt feloldódott – a terem nevetésben tört ki. Sára leguggolt, felvette az apró cicát, aki elégedetten bújt az ölébe.
– Szóval te voltál a titokzatos vendég… – mosolygott Sára. – Hát üdv köztünk, Bogi.
Judit, a hivatalnok, ekkor megszólalt:
– Nos… ha nincs másik meglepetés a szoknya alatt, folytathatnánk?
Újabb nevetés. Gábor és Sára egymásra néztek – a feszültség elszállt, a mosoly visszatért az arcukra.
– Tényleg akarod még ezt az esküvőt? – kérdezte Sára suttogva.
– Egy cica után? Bármit kibírok – válaszolta Gábor nevetve.
Az esküvő végül hivatalosan is megtörtént, a „boldogító igen” után hatalmas tapsvihar következett. A vendégek pezsgőt ittak, süteményt majszoltak, és mindenki a cicás incidensről beszélt.
A videós már tervezte is, hogyan lesz ebből virális felvétel.
Luca később odasomfordált Gáborhoz:
– Megtarthatjuk Bogit?
Gábor leguggolt hozzá, és kedvesen válaszolt:
– Ha én is simogathatom néha.
– Akkor persze!
Így lett a kis fekete cica nemcsak az esküvő legmeglepőbb vendége, hanem a család új tagja is. A történetet azóta is minden családi eseményen felemlegetik – és mindig nagy nevetés kíséri.
A menyegzői album borítóján pedig végül nem a csókjuk, hanem egy sokkal emlékezetesebb fotó díszeleg:
Sára, menyasszonyi ruhában, karjában egy apró fekete cicával.
Alatta a felirat:
„Mert egy jó házassághoz mindig kell egy kis… meglepetés.”