— Egyáltalán észreveszed, hogy már egy hete üres a hűtőd? — törte meg a dermedt csendet Dmitrij hangja, éles volt és metsző, mint a februári szél. A konyhaajtóban állt, még mindig kabátban, mintha tartott volna attól, hogy túl sokáig marad ebben a dohszagú, málló falú, régi lakásban, ahol az állott olaj szaga ül a levegőben.
Alevtina nem szólt. Csak ült a kisszéken, térdét átölelve, és a napfoltot figyelte a megfakult linóleumon. Odakint vasárnap reggel volt, de a lelkében csak sáros, nyúlós novemberi délutánok léteztek. Még válaszolni is túl sok erőbe került volna.
— Ezt nevezed életnek? — nézett be Dmitrij a tűzhelyen álló üres fazékba, hátha valami morzsát talál. — Eszel te egyáltalán?
Alevtina vállat vont. Néha elmajszolt egy kiszáradt kenyeret. Néha még azt sem. De igazából már hónapokkal ezelőtt eltört benne valami – az a valami, ami miatt valaha nevetett, ami miatt öröm volt egy tál borscsot főzni vagy csak egyszerűen: élni.
Dmitrij volt a bátyja. Az egyetlen, aki még bejárt hozzá. Hónaponta egyszer – akárcsak gyerekkorukban, amikor apjuk rábízta, hogy ellenőrizze, a húga hozott-e kenyeret. Az apjuk már rég nem élt. Alevtina pedig egyre mélyebbre süllyedt egy láthatatlan burokba, ahol a levegő is nap mint nap fogyott.
— Jól van, hozok neked kaját — jelentette ki, mint valami hivatalos ítéletet. — Krumpli, hajdina, konzerv. Legalább egy levest főzz. Kérlek.
Alevtina bólintott. Nem azért, mert akarta. Csak fáradt volt. Belül olyan volt, mint egy elhagyott nyaraló, ahol a pókháló vastagabb, mint a függöny, és minden lépés nyikorgása hangosabb bármilyen szónál.
Fél órával később Dmitrij már el is ment. Az asztalon hagyta a szatyrot tele élelemmel, és maga után a „Szása” kölni jellegzetes szagát. Meg persze a megszokott mondatokat: „Tarts ki.” „Az élet megy tovább.” „Minden jobbra fordul.”
Miután becsukódott az ajtó, Alevtina lassan felállt. Óvatosan, mintha a csend is eltörhetne. Kipakolta a szatyrot: egy zsák burgonya, répa, egy csomag „Paraszti” vaj. És egy szelet friss sertéshús – rózsás, szinte túl élő. Az ablakhoz ment, kitárta… és a húst belehajította a hóba. Aztán becsukta, mintha magába zárna valami fontosat. A többit elrakta a hűtőbe. Nem dacból. Csak szégyellte, hogy az a hús élettel telibb volt, mint ő.
Otthonról dolgozott, könyvelőként. Egy olyan cégnél, amit csak e-mail fejlécből ismert. Az egész világa a laptop képernyőjére zsugorodott: számok, táblázatok, egyező sorok. A debet mindig egyenlő volt a kredittel, a mérleg mindig kijött. Néha azt hitte, talán az élet is levezethető lenne így: bevétel, kiadás, eredmény. De nem. Mert a veszteség nem számviteli tétel. És az életben a végösszeg mindig mínusz.
Szerdán megszólalt a telefon. Ismeretlen szám. Rekedtes női hang.
— Alevtina Igorjevna?
— Igen?
— A „Jó Szív” menhelyből hívjuk. Ön korábban jelentkezett önkéntesnek?
Alevtina megmerevedett. Ujjai kenyérmorzsát sodortak az asztalon – mintha a mellkasában ülő súlyt próbálnák elgyömöszölni.
— Igen… azt hiszem, három hónapja.
— Nagy szükség lenne segítő kézre. Főleg hétvégén. Van negyven kutyánk és néhány macskánk is.
Szombaton elment. Egy rozzant ház az agglomerációban, csupasz nyírfák körülötte. Állott kutyaszag, klór és valami ismerős, halvány melegség. Egy nő kifakult pulóverben intett:
— Vetkőzz le, moss kezet. Itt vannak a kölykök, ott a bénák, a sarokban az öregek. Munka van bőven.
Egy kutya – rozsdabarna, kihullott szőrrel az oldalán, okos szemekkel – nem vette le róla a tekintetét. Alevtina leguggolt, végigsimított a szőrén. Meleg volt. Élő. Igazi. Illata volt – kutyaszag, hó, és valami makacs vágy az életre.
A kutya belefúrta nedves orrát a tenyerébe, majd odabújt. A nő csak megcsóválta a fejét:
— A Gróf sosem megy oda idegenhez. De téged elfogadott.
Egy órával később Alevtina kennelt takarított, „Chappi”-t cipelt, remegő kiskutyákat ringatott. A háta fájt, keze kivörösödött a jeges víztől – de a szíve mintha újra olvadni kezdett volna. Hónapok óta először érezte magát élő embernek, nem árnyéknak – izomlázasan, izzadtan, de melegséggel a mellkasában.
— Holnap is gyere, ha tudsz — szólt oda a nő, kötényébe törölve kezét.
— Jövök — felelte Alevtina. És tudta: igazat mondott. Akárhány busz, akármilyen hóvihar – ő ott lesz.
Egy hónappal később Gróf beköltözött hozzá. Órákig szaglászta a hruščovkai lakás minden sarkát, aztán leheveredett a kopott szőnyegre és összegömbölyödött.
Dmitrij is beugrott — hozott egy zománcozott tálat, egy zsák „Pedigree”-t és egy megviselt plüss nyulat.
— Ez már hasonlít valamire — mondta, a kutyára nézve. — Már ez is valami.
Alevtina elmosolyodott. Először… egy egész év után. Aztán a piacon vett egy csokor mimózát – sárgát, tavaszillatút. Új függönyöket – olcsókat, de búzavirágosat, mint a nagymamánál vidéken. Hosszan válogatott, mintha ettől függne a jövője. Vett egy új ágyneműt is – fehéret, ami mosószer és dér illatú volt. És elkezdett palacsintát sütni. Csak úgy. Hogy ne a penész, hanem az élet illata lengje be a lakást.
Egy reggel Gróf odanyomta nedves orrát a tenyeréhez, és Alevtina akkor jött rá: hosszú hónapok óta először ébredt úgy, hogy nem azt kérdezte magától, „hogyan bírjam ki ezt a napot”, hanem egyszerűen csak azt akarta… hogy kimenjen a hóba, és eldobja a plüss nyulat a kutyájának.
Ha szeretnéd, adhatok hozzá címet, rövid posztleírást vagy következő fejezethez ajánlást is. Szólj bátran!