– Anya, ne aggódj ennyit! Veled minden rendben lesz! – nyugtatta Zsója Romanovnát a lánya, Júlia, miközben a kórház felé indult.
– Ó, a szívem azt súgja, valami történni fog – motyogta Zsója. – Isten segítse, hogy egészségesen hozd világra a babát.
A negyvenéves asszonyt a szülészetre vitték, míg az anyja otthon várta, hogy összeállítsa az unokája holmiját. Minden készen állt már: sapkák, bodyk, és minden apróság, ami egy kisbabának kellhet.
Úgy adódott, hogy Júlia egyedül maradt várandósan. Szerelme határozottan elutasította a gyermeket.
– Nem akarok öregkoromban babázni – mentegetőzött Nikolaj, amikor meghallotta a hírt. – Azt hittem, egy negyvenes nőnek már nem fontosak a pelenkák.
Gyorsan összepakolt, és visszament az anyjához. Zsója Romanovna figyelmeztette lányát, hogy Kolya csak kényelmes megoldást keres, nem egy igazán szeretett társat, de Júlia nem akart hallani erről. Korábbi házassága sem volt boldog, gyereke sem született, most pedig egy ajándékot kapott az élettől – a babát. Nagyon örült a születendő gyermeknek, még előre kitalálta a nevét is: Iljuska.
Sajnos Júliának nem adatott meg, hogy lássa gyermekét felnőni. A szakítás okozta stressz és a vérnyomás-ingadozás miatt a szülés során meghalt. Anyja hosszú ideig gyászolta őt. Ha nem lett volna a gondoskodásra szoruló unoka, Zsója sem bírta volna tovább. Iljuska élénk, figyelemre vágyó kisfiúként nőtt fel. Szerencsére a nagymama már nyugdíjas volt, és a szomszéd is sokat segített. Így nőtt fel a kisfiú Zsója Romanovna gondoskodásában. Mindent megvett neki, minden finomsággal kényeztette. Nagyon szerette a kisfiát. Júliára gyakran gondolt, és hálás volt neki, hogy idős korára unokája nevelésével töltheti napjait. Sokszor látogatták együtt a lány sírját, amit Zsója virágokkal ültetett be. Még télen is gyakran voltak friss virágok a sírnál.
Amikor Iljuska betöltötte a három évet, a nagymama elvitte az óvodába. Azt remélte, hogy a kisfiú jól fejlődik, és megtanul majd más gyerekekkel is kapcsolatot teremteni. Így éltek, álmodozva a szép jövőről.
Egy nap azonban a nagymama nem ért az óvodába. A gondozók aggódni kezdtek, hívták őt, de nem kaptak választ. Ludmila Konsztantinovna önként jelentkezett, hogy hazavigye Iljuskát.
Amikor kinyitották az ajtót, a fiú berohant Zsója Romanovna szobájába. Amikor meglátta őt mozdulatlanul a földön feküdni, az ötéves gyerek felkiáltott:
– Nagymama! Nagymama, kérlek, ébredj fel!
Megérintette a nagymama csuklóját, de Ludmila lehunyta a szemét.
– Gyere, inkább menjünk hozzám – mondta a gyereknek, nem akarta, hogy lássa az otthonhoz érkező hatóságokat. Iljuska még nem értette, mi történt, de rosszat sejtett.
Nem sokkal később megérkeztek a gyámügyi dolgozók és egy férfi.
– Ők értem jöttek? – mutatott az ablak felé a fiú. Egyszer csak eszébe jutott a nagymamával nézett film, ahol árva gyerekeket vittek el gyermekotthonba. Zsója gyakran így is nevezte Iljuskát: „kicsi árva”.
– Nem akarok velük menni! – kiáltott Ludmilához bújva. – Maradhatok nálad? Kérlek!
Iljuska olyan könyörgő tekintettel nézett a gondozónőre, hogy az megindult.
– Sajnálom, Iljuska, de nem vihetlek magammal. Nekem is három gyermekem van – magyarázta, miközben beengedte a gyámügyi dolgozókat.
– Nos, ki ez a fiatalember, Ilja Szinyicsin? – kérdezte vidáman az egyik hölgy egyenruhában.
– Nem akarok velük menni! – sikoltotta újra a gyerek, bújva a gondozónő mögé. – Kérlek, ne vigyetek el!
Hiába könyörgött és kiabált, végül beültették az autó hátsó ülésére, egy világos hajú nő mellé.
– Engedjetek el! – fordult az ajtó felé, próbálva kinyitni, de az zárva volt.
Ekkor a nő megfogta a kezét, és a tenyerébe helyezett egy apró, csillogó kulcstartót.
– Tartsd – suttogta kedvesen. – Ezt eredetileg a fiamnak szántam, de neked most sokkal nagyobb szükséged van rá. A nevem Ludmila, a fiam pedig Aleksey.
A fiú megnyugodott egy kicsit, letörölte a könnyeit. Szíve hevesen vert, amikor távolban megpillantotta a szürke, komor, háromemeletes épületet. Érezte, hogy többé soha nem látja szeretett nagymamáját, és egy új, számára ismeretlen élet kezdődik…