Zainab soha nem látta a világot, de minden egyes lélegzetvétellel érezte annak kegyetlenségét. Szépséget felülértékelő családban született meg, aki vak volt.
Két nővére bűbájos szemükkel és kecses alakjukkal elnyerték a dicséretet, ám Zainabot terhüként kezelték, szégyenfoltként, amelyet rejtegetni kellett az elzárt ajtók mögött. Amikor az édesanyja elvesztette életét, Zainab mindössze öt éves volt, és ettől kezdve apja megváltozott. Keserűvé, haragtartóvá és különösen rideggé vált vele szemben.
Soha nem nevezte a nevén; helyette “annak a valaminek” hívta. Étkezéseknél nem engedte az asztalhoz, és vendégek érkezésekor is kizárta a helyiségből. Úgy vélte, átok sújtotta, és amikor Zainab betöltötte a huszonegy évet, apja egy döntést hozott, amely végleg összetörte azt a kevés igaz szeretetet, ami maradt benne.
Egy reggel apja belépett kis szobájába, ahol Zainab csendesen ült, ujjait egy kopott, braille-írással teli könyv lapjain simogatva. Letett elé egy összehajtott textildarabot.
“Holnap férjhez mész” – szólalt meg érzelemmentes hangon. Zainab megbénult, hiszen a szavak értelmetlenek voltak számára. Hozzámenni? Kinek?
“Egy mecsetnél kolduló emberhez,” folytatta apja. “Vak vagy, ő pedig szegény. Ez neked jó párválasztás.” Arcáról elillant a vér. Kiáltani próbált, de nem jött hang a torkán. Választási lehetősége nem volt, mert apja sohasem adott neki ilyet.
Következő nap egy gyorsan elintézett ceremónián hozzáadták. Soha nem látta az arcvonásait, és senki sem merte azt neki részletezni. Apja meglökte őt az ember felé, és megparancsolta, hogy vegye karjára az illetőt. Zainab engedelmeskedett, mintha saját teste fogságában kísértet lett volna. Mögöttük nevettek és suttogtak: “A vak lány meg a koldus.” Az eseményt követően apja adott neki egy kis zsák ruhát, majd hátrált, anélkül, hogy visszanézett volna.
A koldus, akit Yushának hívtak, csendben vezette őt az úton. Hosszasan hallgatott. Végül egy roskadozó kunyhóhoz értek, amely a falu szélében állt. A levegő nedves föld és füst szagát hordozta magában.
“Nem sok, amit kínálhatok” – mondta lágy hangon Yusha. „De itt biztonságban leszel.” Zainab egy régi szőnyegre telepedett, visszatartva könnyeit. Ez lett az élete innentől fogva: egy vak lány, aki egy koldussal házasodott meg, egy agyagkunyhóban… és talán egy cseppnyi reménnyel.
Különös éjszaka érkezett azonban az első alkalommal.
Yusha figyelmes mozdulatokkal készített teát, ráadta saját kabátját, majd az ajtó mellett, őrzőként helyezkedett el, mintha a királynőjét védené. Olyan szavakkal fordult hozzá, mintha igazán törődne vele: megkérdezte, milyen meséket szeret, milyen álmokat dédelget, mely ételek hoznak neki mosolyt. Sosem volt még ilyen kérdezősködő senki felé.
Napokból hetek lettek. Minden reggel Yusha kísérte a folyóhoz, és költőien festette le számára a világot: a napot, a madarak dalát, a fák lombjait. Szavai oly élénk képet festettek, hogy Zainab szinte látta azt, amit ő nem. Amikor mosott, Yusha dalolt, este pedig csillagokról és távoli tájakról mesélt. Hosszú évek után először nevetett. Szíve fokozatosan megnyílt. És ebben a furcsa kis kunyhóban olyan dolog történt, amit senki sem várt: Zainab szerelembe esett.
„Aznap délután, amikor a kezét kereste, megkérdezte: ‘Mindig is koldus voltál?’ Ő pedig habozott, majd halkan válaszolt: ‘Nem mindig voltam ilyen.’ Többet nem mondott, és Zainab nem firtatta.
Egy nap aztán egyedül ment piacra zöldséget venni. Yusha pontos utasításokat adott, és ő mindegyik lépést megtanulta. Ám út közepén valaki hirtelen megragadta a karját.
“Piszkos vak!” suttogta egy hang, ami nem volt más, mint testvére, Amina. “Tényleg még élsz? Holnap asszonya vagy egy koldusnak?” Zainab szemébe feltörtek a könnyek, de menthetetlen maradt.
- “Boldog vagyok” – válaszolta.
- Amina kegyetlenül nevetett.
- “Fogalmad sincs, milyen az az ember. Csak egy selejt, mint te.”
Majd olyan szavakat súgott neki, amelyek összetörték: “Ő nem koldus. Hazudtak neked, Zainab.”
Kóvályogva tért vissza a kunyhóba, elveszetten. Este, mikor Yusha hazatért, határozott hangon kérdezte: “Mondd meg az igazat! Ki vagy valójában?”
Yusha térdre ereszkedett előtte, megfogta a kezét, és így szólt: “Nem kellett volna ilyen korán megtudnod. De nem tudok tovább hazudni.” Szíve vadul kalapált, majd mély levegőt vett.
“Nem vagyok koldus. Az emír fia vagyok.”
Zainab világa megdőlt. Az “emír fia” kifejezés visszhangzott elméjében, miközben próbálta felfogni az elhangzottakat. Emlékei szép lassan új értelmet nyertek: a férfi kedvességét, nyugodt erejét, meséit, amelyek túl élethűek voltak egy egyszerű koldushoz képest. Hirtelen tisztán látta: soha nem is volt koldus! Apja nem egy szegényhez adta nőül, hanem egy rongyos herceghez.
Kivonta kezét az övéből, hátrált egy lépést, majd remegő hangon kérdezte: “Miért? Miért engedted, hogy annak higgyem, akinek nem vagy?”
Yusha kiegyenesedett, hangja nyugodt, de érzelemtől átitatott volt: “Azért, mert olyat akartam, aki engem lát, nem a vagyonomat vagy a címemet. Olyan valakit, aki tiszta szívű. Egy szerelmet, amelyet nem vásárolnak meg és nem kényszerítenek ránk. Te vagy minden, amire valaha vágytam, Zainab.”
Ő legurult térdre, a lábai már alig bírták el. Szíve a fájdalom és a szerelem között háborgott. Miért nem mondta eddig? Miért hagyta, hogy azt higgye, utálták, mint egy szemétkupacot? Yusha ismét odatérdelt mellé, és így szólt: “Nem akartalak megbántani. Álarc mögött jöttem a faluba, mert belefáradtam a királyi trón iránt rajongó kérőkbe, akik nem az embert szeretik. Hallottam egy vak lányról, akit az apja elutasít. Hónapokig figyeltelek távolról, mielőtt koldusnak álcázva megkértem az apádat a kezedet. Tudtam, hogy elfogadja, mert meg akart szabadulni tőled.”
Zainab könnyei hullottak arcán. Apai elutasításának fájdalma keveredett a hitetlenkedéssel, hogy valaki képes ennyit megtenni egy igaz szerelemért. Nem tudott szavakat találni, csak annyit kérdezett: “És most? Mi lesz most?”
Yusha gyengéden megszorította kezét. “Most velem jössz az én világomba, a palotába.”
Szíve hevesen vert. “De vak vagyok. Hogyan lehetek hercegnő?”
Ő gyöngéden válaszolt: “Már most is az vagy, hercegnőm.”
Aznap éjszaka alig hunyta le a szemét. Gondolatai apja kegyetlenségén, Yusha szeretetén és a rá váró ismeretlenségen cikáztak. Reggel egy királyi hintó állt meg a kunyhó előtt. Fekete-arany ruhás őrök hajoltak meg Yusha és Zainab előtt, amikor kiszálltak. Zainab erősen kapaszkodott Yusha karjába, amikor a hintó elindult a palota felé.
Amikor megérkeztek, már gyülekezett a tömeg. Meglepődtek a visszatérő herceg láttán, de még inkább azon, hogy vak nővel volt. Yusha anyja, a királynő, összeszűkült szemmel méregette Zainabot, aki mélyen meghajolt előtte. Yusha mellette állt, és így szólt: “Ő a feleségem, akit én választottam, aki az én lelkemet látta, amikor senki más nem tudta.”
A királynő egy pillanatra némán állt, majd előrelépett, és átölelte Zainabot. “Akkor ő az én lányom is” – mondta. Zainab megkönnyebbülten szinte elájult. Yusha megrázta kezét, és suttogta: “Megmondtam, hogy itt biztonságban vagy.”
Az este történései után az apartmanjuk ablakánál állt, és a palota zajaiba mélyedt. Élete mindössze egy nap alatt változott meg. Már nem “az a valami” volt a sötét szobában, hanem feleség, hercegnő, aki nem a teste vagy szépsége miatt volt szeretve, hanem a lelke miatt. Ám a béke pillanatában sötétség árnyéka borult rá: apja gyűlölete. Tudta, hogy a világ nem fogja egyszerűen elfogadni, hogy vak hercegnő, hogy a palotában suttogások, gúnyolódás lesz, és ellenségek leselkednek majd a falak között. De először érezte magát erősnek, nem kicsinek.
Következő reggel összehívták a királyi udvart, amelyben nemesek és méltóságok gyülekeztek. Ahogy Yusha karján belépett, néhányan kuncogtak, de ő mellette felemelt fejjel haladt. Aztán váratlanul Yusha eléjük állt, és így szólt: “Nem koronáznak meg, amíg a feleségemet nem fogadják és tisztelik meg a palotában. Ha nem fogadják el, elmegyek vele.”
- A terem nesztelen lett.
- Zainab szíve vadul vert, miközben nézte férjét.
- Ő már mindent feláldozott érte.
“Feladnád a trónt értem?” – súgta.
Ő vad tűzzel nézett rá: “Egyszer már megtettem. Újra megtenném.”
A királynő felállt: “Legyen tudtára mindenkinek, hogy a mai nappal Zainab nem csupán feleséged, hanem a Királyi Ház hercegnője. Aki tiszteletlen vele, az a Koronával is az.”
A szavakra a terem elcsendesedett. Zainab szíve még dobogott, de már nem a félelemtől, hanem az erőtől. Tudta, hogy élete megváltozik, most már a saját feltételei szerint. Nem lesz többé árnyék, hanem egy nő, aki megtalálta helyét a világban. És ami a legszebb, hogy ezúttal nem kellett látszania a szépség miatt, hanem csupán a szívében hordozott szeretet miatt.
Összefoglalás: Zainab története a reményről, a szeretetről és az önelfogadásról szól. Egy vak lányból, aki apja elutasítása miatt koldusnak adott férjhez, végül egy hercegnő lett, aki megtalálta azt a tiszta szerelmet, amely nem a külcsínre, hanem a lélek mélységeire épül. Míg a múlt fájdalmas volt, a jövőben erő és tisztelet vár rá, bizonyítva, hogy az igazi érték a szívben lakik, nem pedig a szem által észlelhető külső szépségben.