– Már megint itt van? – kérdezte anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam visszafogni a könnyeket. A hangja egyszerre volt aggódó és dühös. – Mióta együtt éltek, mintha nem is te lennél. Egy időben még láttalak nevetni.
Nem tudtam válaszolni. Csak bámultam a teáscsészémbe, ahol a filter lassan festette meg a vizet. Az ablakon túl esett az eső, és minden csepp mintha azt mondta volna: „Ébredj fel!”
A nevem Katalin, 34 éves vagyok, és könyvelőként dolgozom Budapesten. Öt évvel ezelőtt ismerkedtem meg Gáborral egy céges karácsonyi bulin. Nem volt különösebben jóképű, de figyelmes és kedves volt – legalábbis akkor még annak tűnt. Az első évben minden egyszerűnek és tökéletesnek látszott. Aztán jött az esküvő, majd az első közös albérletünk Zuglóban. És persze jött az anyósa is, Gáborné.
Az első jelek már a lakásavatónál megvoltak. Gáborné – mert soha nem engedte, hogy másképp szólítsam – már a küszöbön állva kritizálta a függönyt: „Ez túl sötét, Katalin, így nem lesz elég fény.” Aztán a pogácsát: „Anyám mindig vajjal csinálta, nem margarinnal.” Gábor csak mosolygott, bólogatott, néha bocsánatkérően rám nézett. Akkor még azt hittem, idővel megszokja a helyzetet.
De nem szokta meg. Sőt, egyre rosszabb lett. Gáborné hetente háromszor jött át – hol egy fazék húslevessel, hol csak azért, hogy „ellenőrizze”, hogy minden rendben van-e. Egy idő után már kulcsa is lett a lakáshoz. Ezt Gábor intézte el a házmesterrel – nekem szólt utoljára.
– Anyámnak nehéz egyedül – mondta Gábor egy este az ágyban, miközben én hátat fordítottam neki. – Legalább néha legyen társasága.
– És én? Nekem ki lesz a társam? – kérdeztem halkan.
– Ne kezdjük már megint…
Aztán csend lett köztünk. Az éjszakák egyre hosszabbá váltak.
A vasárnapok voltak a legnehezebbek. Gáborné mindig főzött valamit – általában rántott húst vagy töltött káposztát –, és elvárta, hogy nála ebédeljünk. Ha nemet mondtam, megsértődött. Ha elmentem, kritizált: „Katalin, te sosem tudod rendesen felszeletelni a kenyeret?” vagy „Gábor fiam, látod, milyen sovány vagy? Nem főz neked eleget ez a lány.”
Egy idő után már csak a terítőt bámultam, és számoltam a perceket.
A barátnőim próbáltak segíteni.
– Miért nem állsz ki magadért? – kérdezte Zsuzsa egy kávézóban.
– Mert ha szólok, Gábor mindig az anyja pártját fogja…
– Akkor legalább magadért szólj! – mondta Zsuzsa határozottan.
De én gyáva voltam. Féltem attól, hogy elveszítem Gábort. Féltem, hogy egyedül maradok.
A fordulópont tavaly karácsonykor jött el. Előző este nagy veszekedés volt: Gáborné felhívott minket este tízkor, hogy másnap reggel hétre menjünk át segíteni bejglit sütni. Mondtam Gábornak, hogy nem megyek ilyen korán.
– Anyámnak ez fontos! – kiabálta rám Gábor.
– Nekem is fontos lenne egy kis pihenés! – vágtam vissza.
Másnap reggel Gábor szó nélkül felöltözött és elment az anyjához. Én otthon maradtam. Délben kaptam egy SMS-t: „Anyám kérdezi, mikor jössz.” Nem válaszoltam.
Este Gábor dühösen jött haza.
– Anyám sírt miattad! Hogy lehetsz ilyen önző?
– Én vagyok önző? – kérdeztem remegő hangon. – Évek óta tűröm ezt az egészet! Hogy mindig ő az első! Hogy sosem állsz mellém!
– Ha nem bírod anyámat, akkor…
– Akkor mi? – kérdeztem könnyes szemmel.
– Akkor gondold át ezt az egészet…
Aznap este először gondoltam komolyan arra, hogy elmegyek.
Az újév magányosan telt. Gábor minden este későig dolgozott (vagy az anyjánál volt), én pedig egyedül ültem otthon. A lakásban minden Gáborné illatát árasztotta: a konyhában az ő fűszerei sorakoztak, a nappaliban az ő horgolt terítője volt az asztalon. Mintha sosem lett volna saját otthonom.
Egyik este anyám hívott:
– Kicsim, gyere haza pár napra! Itt mindig van helyed.
Összepakoltam egy bőröndöt és hazamentem. Anyám ölelése mindennél többet ért.
Gábor három nap múlva keresett először.
– Mikor jössz haza? Anyám aggódik érted…
– És te?
– Én is… de most minden olyan zavaros…
– Akkor gondolkodj el rajta: velem akarsz élni vagy anyáddal?
Csend lett a vonalban.
Aznap este hosszú levelet írtam Gábor számára. Leírtam mindent: hogy mennyire fáj ez az egész helyzet; hogy mennyire magányosnak érzem magam mellette; hogy szeretném visszakapni önmagamat; hogy nem akarok többé harmadik lenni a saját házasságomban.
Nem válaszolt napokig. Végül csak ennyit írt vissza:
„Sajnálom.”
A válás gyorsan lezajlott – talán túl gyorsan, figyelembe véve, hogy mennyi mindent beletettem ebbe a kapcsolatba. A lakást eladtuk, én visszaköltöztem anyámhoz egy időre. Újra elkezdtem élni: moziba jártam Zsuzsával, hétvégén kirándultunk a Normafánál, esténként könyveket olvastam, anélkül, hogy bárki beleszólt volna.
Néha még mindig fáj. Néha még mindig hiányzik Gábor mosolya – de már tudom: valójában sosem engem választott igazán.
Most itt ülök anyám konyhájában, nézem az esőt, és azon gondolkodom: vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan tűrik csendben az anyós árnyékát? Hányan hiszik el magukról, hogy csak másodikak lehetnek?
Ugye nem csak én érzem így magam? Ugye más is megtapasztalta ezt? Várom a gondolataitokat…