Egy váratlan fordulat az esküvőn
Azt hittem, anyám 70. házassági évfordulója egy békés, kellemes esemény lesz. Legalábbis addig, amíg meg nem ragadta a mikrofont, és egy meglepő szabályt jelentett be azoknak, akik elkapják a csokrot.
Hátraléptem, hogy elkerüljem, de mire észbe kaptam, már a kezemben volt.
Miközben még mindig próbáltam feldolgozni, mi történt, anyám teljes természetességgel sétált az asztalok között, névkártyákat rendezett, szalvétákat igazgatott, és a dekoráció színeiről beszélt, mintha az egész esemény univerzális jelentőséggel bírna. Ragyogott az örömtől.
— Komolyan, anya? 79 évesen még mindig házasodni akarsz? — kérdeztem hitetlenkedve.
Huncut mosollyal nézett fel rám.
— Ó, drágám, ne vágj ilyen arcot. Nem dől össze a világ ettől. Egy új élet kezdődik!
A szemében ugyanaz a csillogás volt, ami minden beszélgetést vele teljesen reménytelenné tett. Olyan lelkesedéssel beszélt, mintha újra húszéves lett volna.
— De miért? Nem élvezed az életed így, egyedül?
— Ki mondta, hogy egyedül akarok maradni?
Anyám mindig is a saját szíve szerint élt.
— Tudom, hogy a válásod után teljesen elvesztetted a hitedet a szerelemben, de én még mindig hiszek benne. Harold tökéletes számomra. Nevettet, és újra érzem, hogy élek.
Sóhajtottam. Anyám mindig is bátor, makacs és hajthatatlan volt. Ha egyszer döntött, senki nem tudta meggyőzni az ellenkezőjéről.
— Szóval, minden elő van készítve?
— A vendégek meghívva, a ruha kiválasztva, a menü kész.
Kaján mosollyal rám nézett.
— Ilyen az élet, drágám. És neked is újra kéne élned, ahelyett, hogy elbújsz a cinizmusod mögé.
Összeszorítottam a fogaimat. Az isten szerelmére, anyám mindig a legrosszabb pillanatokban hozta fel a válásomat.
Visszaemlékeztem arra a napra, amikor a férjem elment.
Nem volt előjele. Egyszerűen hazamentem, és ott voltak a bőröndök az ajtónál. Hidegen közölte, hogy valaki másba szeretett bele. Egy fiatalabb nőbe. Valakibe, aki izgalmasabb, mint én.
A szerelem innentől kezdve nem volt más számomra, mint egy drága illúzió, egy becsapás, amit a naiv emberek vesznek be, akik nem látják előre, hogy a “herceg” előbb-utóbb továbbáll.
Hosszú évekbe telt, hogy újra felépítsem magam, és mindig azt mondogattam: nekem nincs többé szükségem szerelemre.
— Valami meglepetést készítettem a kedvenc lányomnak az esküvőmre! — mondta anyám vidáman. — Neked és a csinos unokáimnak!
Rám mosolygott, a szemében olyan csillogással, ami egyáltalán nem tetszett.
— Bízz bennem, imádni fogod!
**Egy balszerencsés találkozás**
Még az esküvő napja sem alakult simán.
Úton a ceremóniára defektet kaptam. Egy benzinkút sehol, az út teljesen kihalt volt. És persze, a mobilomnak sem volt térerője.
Már épp káromkodni kezdtem, amikor egy hatalmas, sötét teherautó állt meg mellettem. Egy férfi szállt ki belőle – magas, széles vállú, fekete hajú.
— Defekt? — kérdezte lazán.
— Nem, csak így szoktam parkolni — morogtam.
Felnevetett.
— Nyugi, pár perc és úton vagy.
Csak akkor vettem észre, hogy egy nő is ül az autójában. Nagy, szőke, és látványosan dühös.
— Komolyan, Nick? — förmedt rá.
Nick, ahogy most már tudtam, vállat vont, majd guggolásba ereszkedett, hogy nekilásson a kerékcserének.
— Mintha csak pár perced lenne rá — vágta oda a nő, de végül karba tett kézzel hátradőlt az ülésen.
Összeszorítottam az ajkaimat. Átlagos fickó, a szokásos “sármőr” típus. Egyáltalán nem érdekelt.
Csak az esküvőn akartam túl lenni.
**Az elkerülhetetlen csapda**
A ceremónia pazar volt. Anyám boldog volt. A vendégek élvezték az estét. Aztán anyám elvette a mikrofont.
— Hölgyeim és uraim, elérkezett az idő a csokordobásra!
Mindenki tapsolt.
— A csokor elkapójának különleges ajándékot ajánlok fel: a családi szafírgyűrűmet!
Még hangosabb morajlás.
— De van egy feltétel! — tette hozzá sunyi mosollyal. — A nyertesnek el kell mennie egy randira… általam kiválasztott személlyel!
— Ó, nem… — motyogtam, hátrálva.
Anyám rám kacsintott.
Aztán hajította a csokrot.
Pontosan felém.
Elkaptam.
A csend szinte süketítő volt. Aztán tapsvihar tört ki.
Anyám vigyorgott.
— Gratulálok, drágám!
— Ez egy vicc — suttogtam.
— Egyáltalán nem! — felelte. — És most ismerd meg a randipartnered! Nick, drágám, gyere elő!
Megfordultam.
És ott állt az idegesítő Nick, fülig érő vigyorral.
— Nos, úgy tűnik, a sors egy vacsorára lökött minket!
A szőke nő a háttérben dühösen szisszent fel.
Visszafordultam anyámhoz.
— Ez komoly?!
— Drágám, kérlek. Csak egy vacsora! Tekintsd esküvői ajándéknak nekem!
Nick odalépett, túlzott magabiztossággal.
— Szombat este hétkor, Vincenzo olasz étterem. Ne késs!
**Egy kellemetlen vacsora… vagy mégsem?**
A randi estéjén korán érkeztem, hogy minél hamarabb túl legyek rajta.
Aztán Nick belépett.
Fekete nadrág, tökéletesen gombolt ing… túlságosan jól nézett ki.
— Wow — vigyorgott. — Nem hittem volna, hogy tényleg eljössz.
— Hidd el, én sem.
Bár nem akartam, hogy jól érezzem magam, Nick valahogy elérte, hogy néha elmosolyodjak.
Aztán csörgött a telefonja. Először figyelmen kívül hagyta. Másodszor már gyorsan lenézett a kijelzőre.
— Elnézést, ezt fel kell vennem.
Néhány szót váltott, majd zavartan visszatette a telefont.
— Valami baj van? — kérdeztem.
— Nem, csak… el kell mennem.
— Gondolom, Julie — sóhajtottam.
Nick elmosolyodott.
— Majd beszélünk…
És ott hagyott.
Nem tudtam, hogy hamarabb látom viszont, mint gondoltam.
Másnap egy hatalmas csokor rózsa várt az asztalomon.
Egy kis üzenettel:
“Remélem, nem vagy allergiás. – Nick”