„Ne hívj többet, nincs időm…” – és anyám többé nem keresett
Negyvennégy éves vagyok. Három csodálatos gyermek édesanyja. Mellettük dolgozom, vezetem a háztartást, tanulok velük, próbálom összetartani a családot, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Van, hogy tényleg sikerül. Máskor csak leülök a fürdőszoba hideg padlójára, és csendben sírok, nehogy valaki meghallja.
Régen, amikor a gyerekeim még kicsik voltak, anyám rengeteget segített. Kata, a legnagyobb, még csak kilencéves volt, Marci hat, Emma, a legkisebb, még csak egy csupa mosoly, pufók kisbaba. Anya mindenben ott volt: főzött, most, játszott, mesélt, sőt, éjszaka is vállalta az őrzést, ha én vagy a férjem, Péter, dolgozni mentünk. Egyszer egy saját készítésű képeslapot kaptam tőle, amit a gyerekekkel együtt csinált: „Pihenj csak nyugodtan, mi vigyázunk a világodra.”
De minden megváltozott.
Emma idén tizenkettő lett. És anyám egy reggel úgy döntött: többé nem jön át. Nem kérdeztem miért. Talán észre sem vettem igazán. Azt hittem, pihenni szeretne. Vagy elfáradt. Elvégre megöregedett. Nem erőltettem.
— Hív majd, ha akar valamit — mondtam Péternek, aki időnként megjegyezte: furcsa, hogy anyám már nem ugrik be egy kávéra, mint régen.
Aztán hívott. De nem segítséget ajánlott. Csak beszélgetni akart. Órákig. Apróságokról, emlékekről, bolti találkozásokról.
— Szia, Zsuzsi! — csilingelt a hangja. — Képzeld, a boltban összefutottam Ildikóval! Ugyanolyan furcsán beszél, mint régen, mikor megharapta a nyelvét…
— Szia, Anya, épp főzök, tudnál várni egy percet?
— Persze, de gyors leszek! Képzeld, van valami új fűszer, rozmaringos tengeri só… hallottál már róla?
Sokszor valóban nem volt időm. Néha meg csak nem volt bennem erő. Máskor pedig csendre vágytam. Egyetlen percre, amikor senki nem kér tőlem semmit.
— Anya, most nem alkalmas — mondtam ilyenkor, hol kedvesen, hol már fáradt éllel a hangomban.
De anyám sosem sértődött meg. Másnap újra hívott, mintha semmi sem történt volna.
És én újra felvettem. Mert… mégiscsak ő az anyám.
Egy hétfői nap különösen nehézre sikerült. Elaludtunk, Marci nem találta a tornacuccát, Emma zokogott, mert a matekfüzete meggyűrődött, Kata csak annyit mondott: „Mindegy, úgyis mindegy.” Péter már a munkahelyén volt, én pedig próbáltam életet lehelni a laptopomba, ami meg se nyikkant.
Este, mikor végre leültem a teámmal, megcsörrent a telefonom. Anya volt az.
— Zsuzsikám, emlékszel arra a régi sárga kardigánomra? A disznóvágáson viseltem…
— Anya… — kezdtem, de a hangom már remegett. — Egész nap talpon vagyok. Három gyereket nevelek, hajnalban kelek, dolgozom, főzök, tanulok, takarítok, mosok… És te csak hívsz, hívsz, és beszélsz.
— Csak beszélgetni szerettem volna… — suttogta.
— De én nem érek rá beszélgetni! Elfáradtam! Ne haragudj, de mostantól… ne hívj többet, jó?
És bontottam a vonalat.
Nem voltam büszke magamra. De akkor úgy éreztem, ha még egy szót hallok, szétesem.
Három nap telt el. Anyám nem keresett. Nem telefonált. Nem írt.
Először megkönnyebbülést éreztem. A csend szokatlan volt, de pihentető. Senki nem zaklatott. De ahogy múltak az órák, valami nehéz érzés kezdett gyülekezni bennem. Hiányzott a hangja. A történetei. A kis nevetése, amit mindig idegesítőnek tartottam. Az a kedves „Zsuzsikám…”
A harmadik este Péter rám nézett:
— Mi baj van? Te nem szoktál ennyire kiborulni attól, ha valaki nem keres…
— Talán… valami baj történt.
Felvettem a kabátomat, és elindultam. Anyám lakása tíz perc sétára volt. Kopogtam.
— Anya? Én vagyok, Zsuzsi!
Csend. Semmi válasz.
Még volt kulcsom. Remegő kézzel nyitottam ki az ajtót.
Bent hideg volt. A függönyök leeresztve, a tévé kikapcsolva, az asztalon egy fél pohár tea. A fotelben csak egy pokróc hanyagul félredobva. Szólítottam. Semmi.
A hálószobába léptem.
És ott feküdt. Az arca békés volt, mint aki csak szundít. Egy pillanatig hittem is, hogy alszik.
— Anya…?
De nem mozdult. Közelebb mentem. És akkor tudtam. Abban a pillanatban, teljes bizonyossággal: már késő.
Megálltam mellette, mozdulatlanul. A mellkasa nem emelkedett. A keze hideg volt. De ugyanaz a kéz, ami gyerekkoromban simogatott, ami fogta az enyémet, amikor féltem… most már nem nyúlt utánam.
Zokogni kezdtem. Némán, reszketve. A szemem könnyel telt, és a torkomban egyetlen kérdés lüktetett: Miért nem mondtam, hogy szeretem?
Az asztalhoz léptem. Ott volt egy doboz. Egy új telefoné. Benne még a blokk is – az én nevemre.
Felnyitottam. A készülék be volt kapcsolva. Egyetlen meg nem küldött üzenet világított a képernyőn:
„Zsuzsikám, vettem neked egy új telefont, mert a régi már alig működik. Remélem, örülsz majd neki. Szeretlek, Anya.”
A világ egy pillanatra megállt. Leültem, mert úgy éreztem, elájulok.
— Istenem… — suttogtam. — Csak jót akartál.
Az összes mondat, amit valaha mondtam neki, visszhangként zúdult rám: „Elfoglalt vagyok. Ne hívj minden nap. Most nem alkalmas. Ne hívj többet.”
És ő… már tényleg nem hívott.
A temetés napján szürke felhők borították az eget. A ravatalnál Péter, a gyerekek, és én álltunk. Emma a kezem szorította, Marci némán bámulta a földet, Kata könnyei közt tartotta magát erősen.
— Anya… — szólalt meg Kata halkan, mikor már csak mi maradtunk. — Nagyi nekem is írt valamit.
Egy borítékot vett elő. Egy rövid levél volt benne:
„Drága Katám! Légy türelmes. Figyelj az édesanyádra, mert ő mindent értetek tesz. Mondd meg neki, hogy nem haragszom. Csak azt szeretném, ha tudná: mindig mellette voltam. Szeretlek benneteket, Nagyi.”
Átöleltem a lányomat, és ott, a temető csöndjében, rájöttem: semmit sem lehet már visszafordítani. De talán megérteni még lehet.
Másnap este leültem a gyerekekkel.
— Kicsikéim… szeretném, ha tudnátok valamit. Fáradt vagyok néha. Kiabálok is. De ti vagytok a legfontosabbak számomra. És nem akarom, hogy valaha is úgy érezzétek, nem hallgatlak meg benneteket. Nagyi halála megtanított valamire: hogy ne hagyjuk a szeretetet holnapra. Mert lehet, hogy nem lesz holnap.
Emma odabújt hozzám.
— Mi mindig szeretni fogunk téged, anya.
Aznap este nem főztem. Rendeztünk egy „összebújós vacsorát” pizzával, takaróval, sok nevetéssel és könnyel. És talán először, nagyon hosszú idő után, igazán együtt voltunk.
Késő este elővettem anyám telefonját. Bekapcsoltam. Volt rajta egy hangfelvétel.
Lejátszottam.
„Zsuzsikám… ha hallod ezt, lehet, hogy már nem vagyok veled. Ne hibáztasd magad. Tudom, hogy szeretsz. Tudom, hogy csak elfáradtál. És én mindig örültem, ha hallottam a hangod. Még ha csak azt is mondtad: nincs időd. Mert számomra már az is boldogság volt.”
Sírva ültem a sötétben.
De már nem a harag vagy a bűntudat fojtogatott.
Csak a szeretet… és egy űr, amit senki más nem tud betölteni.
Tanulság: Gondoljuk át, mit mondunk azoknak, akiket szeretünk. Mert lehet, hogy amit ma kimondunk dühből vagy fáradtságból — „ne hívj többet” — az lesz az utolsó mondat, amit valaha hallanak tőlünk.
Ha szeretnél még ilyen mély, megrázó és tanulságos történeteket, csak szólj. Szívből írok.