Egy fiatal férfi, Nathan Berg, aki olyan gazdag volt, mint egy egész ország, egy este úgy döntött, hogy segít egy idegen nőnek, akit a metró bejáratánál talált meg. A nő, Marta, egy gitárral és egy kartonlappal, amelyen az állt: „Nem adományt kérek. Csak egy esélyt.” Nathan, aki sznobizmusát és a társadalmi normákat mindig is elutasította, megállt, és megkérdezte:
— Mi a neved?
Marta fáradt, de büszke hangon válaszolt:
— Miért kell tudnod?
Nathan mosolygott.
— Olyan nőre van szükségem, aki tudja, mit jelent túlélni. Igazán. Élni. Smink nélkül. Olyan nőre, mint te.
Marta 27 éves volt, és élete egy sor menekülésből, utcán töltött évek után rehabilitációból és hideg éjszakákból állt. A gitár volt az egyetlen dolog, ami igazán az övé volt.
Másnap este már a luxus Emerald Hotel szobájában állt, és kezében egy drága, tengerkék bársonyruhát igazgatott. A haja frissen megmosva, stílusosan megcsinálva, a smink pedig kiemelte arcát, mintha már nem ő lenne.
— Már az étteremben vannak — mondta Nathan, miközben igazította az ingének mandzsettáját. — Késésben vagyunk a boldogságunkkal.
Marta elbizonytalanodott.
— Szerinted működni fog?
Nathan sokáig nézte őt, majd így válaszolt:
— Azt hiszem, te vagy az egyetlen, aki megnyerheti az anyámat.
Az étteremben minden úgy tűnt, hogy irányítás alatt van. Szinte.
Az apja visszafogott volt, de figyelmes. Az anyja kifinomult modorú, ám éles szemű nő volt, aki egyetlen szemöldökmozdulattal képes volt elolvasni az embereket. Tekintete Marta arcára szegeződött.
— Hogyan találkoztak a fiam és te? — kérdezte.
Marta érezte Nathan tekintetét. Bólintott egyet.
— Egy könyvesboltban — mondta. — Lehullott egy Schopenhauer kötet, és ő felvette. Mindketten nevetettünk.
— Schopenhauer? — csodálkozott az anya. — Filozófiát olvasol?
— Gyerekkoromban. Az árvaházunkban a könyvtáros engedte, hogy kölcsön vegyünk még a legnehezebb témákról is, ha megígértük, hogy visszaadjuk őket.
A csend elhúzódott. Nathan anyja óvatosan letette a poharát, tekintetét továbbra is Marta arcán tartva.
— Árvaházban? — kérdezte újra, hangjában valami titokzatos, talán kíváncsiság vagy egy régi fájdalom emléke.
Aztán valami váratlan történt.
Marta egyenes háttal felállt, összeszedte minden erejét, és határozottan ezt mondta:
— Bocsánat. Hazudtam. Nem én vagyok az ön menye. Nem egy könyvesboltban találkoztunk, hanem az utcán. Hajléktalan vagyok. Csak egy nő, aki belefáradt abba, hogy valakinek a tulajdona legyen, és most először érzem, hogy ember vagyok.
De ahelyett, hogy elítélték volna, vagy botrányt csaptak volna, az anya felállt, odament hozzá, és megölelte.
— A lányom… — mondta. — Én is nulla kezdtem. Valaki adott nekem egy esélyt. És boldog vagyok, hogy te is megélted a sajátodat.
Nathan csak csendben figyelte őket. És ekkor először rájött: a játék véget ért. Az igazi élet most kezdődött.
Marta elmondta az igazat — és nem megvetést kapott, hanem egy ölelést. Még ők sem tudták, hogy ez csak az első lépés volt. Nathan anyja meglepően érzékenynek bizonyult — nem a csalást látta Martában, hanem az akaraterőt. Az apja távolságtartó maradt.
— Ez őrültség, Nathan — mondta hidegen, áttörve a feszültséget. — Egy utcai fantáziák házába hoztál minket?
— Ez az én választásom — válaszolta a fia nyugodtan. — Nem a te ítéleted.
Vacsora után Marta kiment. Levette a cipőjét, hozzásimult a falhoz, és sírt. De nem szégyenből — hanem megkönnyebbülésből. Elmondta az igazat. És senki sem fordult el tőle.
Nathan gyengéden odament. Megfogta a kabátját.
— Nem mész vissza az utcára. Velem fogsz élni. Amíg szükséged lesz rá. — Megállt egy pillanatra. — Többet érdemelsz.
— Nem könyörögtem a sajnálatért.
— Nem is azt ajánlom. — mondta. — Esélyt adok.
…
Így kezdődött a furcsa, éles, mégis őszinte életük együtt. Nathan késő éjjelig dolgozott, magas elvárásokat támasztott magával és másokkal szemben. Marta tanult. Kölcsönzött könyveket, előadásokra járt, takarította a lakást, főzött. Néha újra elővette a gitárt, nem pénzért, hanem mert valami élettel teli érzés indult meg benne.
Már más volt.
— Megváltoztál — mondta egyszer Nathan.
— Csak már nem félek attól, hogy kidobnak.
…
Egy hónap múlva Nathan apja elment. Nem mondott semmit. Csak egy üzenetet hagyott: „Ha a szívedet választod — ne számíts a vagyonomra.”
Nathan nem is bontotta fel a borítékot. A tűzbe dobta, és halkan azt mondta:
— A pénz jön és megy. De ha elveszted magad, akkor semmit sem érsz.
…
Három hónappal később Marta két csíkot látott egy teszten.
— Ez lehetetlen — suttogta, miközben a fürdőszoba padlóján ült. — Túl korai… Még nem is vagyunk pár…
Amikor elmondta Nathannek, ő sokáig csendben maradt. Aztán megölelte.
— Nem tudom, mi ennek az érzésnek a neve. De egyet tudok — helyes.
…
Volt per a földek miatt, amelyeket az apja el akart venni. Az interneten pletykák terjedtek a „milliárdos és egy hajléktalan nő boldogságának színleléséről.” Volt sok fájdalmas szülés, félelem a gyermek elvesztésétől, fájdalom, szorongás.
És végül volt egy új élet.
Egy élet, amiben Marta saját könyvét írta. Egy nő, aki nem kéregetőként, hanem olyan emberként lépett a színpadra, aki átvészelte a szegénységet, az indifferenciát és a csalódást — és túlélte.
És minden alkalommal, amikor a közönség elé lépett, így szólt:
— Én „egy órás menyasszony” voltam. Most életre szóló feleség vagyok. Mert egy ember emberként látott engem.
…
A végső jelenet ugyanabban az étteremben játszódik. Marta egy tízéves lány kezét fogja, aki csillogó hajjal van megáldva.
— Látod, kicsim? — mondta. — Először a te apád valóban mosolygott. Itt lettünk család, nem pedig egy nézői előadás.
Nathan közel állt. Mosolygott. Fogta a kezét. Nem volt egy cseppnyi bánat sem a tekintetében.
Nem hercegnőt választott feleségül. Egy királynőt választott. Aki egyszer az utcán ült, kartonlappal a kezében, esélyt kérve, nem segítséget.