Amikor Mo végre beköltözött új otthonába, alig várta, hogy megoszthassa örömét a szeretteivel. Ezért házavatót szervezett – boldogan, büszkén, tele reménnyel. Amit azonban azon az estén kapott, az nem elismerés volt, hanem árulás. A férje, Alex, és az anyósa, Barbara, olyat kértek tőle, amit semmilyen szeretet, semmilyen józan ész nem tudott volna igazolni: adják oda a frissen vásárolt lakást Katie-nek, Alex húgának. De nem számoltak Debbie-vel – Mo édesanyjával, aki csendben, de kőkeményen készült minden eshetőségre.
Ez a lakás nem csupán négy fal volt. Mo és Alex közös otthona, életük első közös befektetése. De mindenekelőtt Mo szüleinek ajándéka. Debbie és Mason nászajándékként adták az önerőt, teljes szívvel, kérdés nélkül. „Fogadd el, drágám. A jövőt építed benne” – mondta az apja. Ez a ház nem pénzre, hanem szeretetre épült. Ezért fájt annyira az árulás.
Barbara már korábban is furcsán viselkedett. Mo érezte, hogy valami nincs rendben, de nem akarta felnagyítani a dolgokat. A házavató estéjére mindent tökéletesre akart – a menüt, a hangulatot, a megjelenését. Sütött-főzött napokig, hogy mindenki érezze, mennyire boldog. A vendégek jöttek, nevettek, borozgattak – de a háttérben valami sötétebb mozgott.
Barbara emelkedett szóra. Kedvesnek tűnt, mégis hideg volt, számító. Egy ártatlannak tűnő mondat után, mely Katie nehéz helyzetére utalt, jött a megsemmisítő javaslat: „Ezt a lakást Katie-nek kell adni. Ő jobban rászorul.”
Mo megdermedt. A férje viszont – az a férfi, akit szeretett – bólogatott. Sőt, egyenesen támogatta anyját. „Újrakezdhetjük máshol. A szüleid úgyis segítenek újra.” Szinte mintha nem is látta volna, hogy ezzel el akarják venni felesége méltóságát.
Katie már szemével újrarendezte a lakást, Barbara önelégülten bólintott, és Alex még mindig úgy tett, mintha ez természetes lenne. De Debbie akkor emelte fel a hangját – nem kiabálva, csak határozottan, méltóságteljesen:
– Nem azért neveltem fel a lányomat, hogy valakinek az áldozata legyen – mondta. Az asztalnál csend lett.
Barbara elnevette magát – idegesen.
– Csak szeretnénk megkönnyíteni Katie életét…
– Akkor tessék – mondta Debbie, és Mo felé fordult. – Mutasd meg nekik a papírokat.
Mo remegő kézzel nyúlt a kredencbe, elővette a borítékot, és átadta Alexnek. Amint kinyitotta, arca elsápadt. Katie közelebb hajolt, Barbara arca először megdöbbent, majd elsötétült.
– Mi ez? – kérdezte Alex, és zavartan lapozgatta az iratokat.
Mo végre megszólalt. Hangja halk volt, de biztos.
– A lakás kizárólag az én nevemen van. Mivel a szüleim adták az önerőt, ők ügyeltek arra, hogy védve legyek. Ebben a lakásban te, Alex, hivatalosan… semmilyen tulajdonrésszel nem rendelkezel.
A szoba dermedt csendjében Debbie nyugodtan kortyolt a borából. Barbara szeme szikrázott a dühtől, Katie lesütötte a tekintetét, Alex pedig úgy nézett Mo-ra, mintha először látná igazán.
De Mo ekkor már nem félt. Mert tudta: ez a ház nemcsak téglákból és vakolatból épült, hanem szeretetből, tiszteletből, és abból a belső erőből, amit generációk óta örökített tovább az anyja.
És ez az erő nem hagyta, hogy bárki elvegye tőle, amit vérrel, könnyel és hittel építettek fel.