Amikor a nyolcvanadik születésnapomon bejelentettem, hogy újra férjhez megyek, a család csak hallgatott. Egészen pontosan: Mia hallgatott. Az unokám, akit a szülei halála után neveltem fel, akinek ruhát vettem, mikor nem volt pénz, akinek főztem, mikor beteg volt, akiért mindent odaadtam — most csak nézett rám. Szinte ridegen.
„És… Walter?” kérdezte végül.
„Igen. Ő az,” feleltem, próbálva elrejteni a remegést a hangomban. „Együtt szeretnénk élni. Nem messze innen találtunk egy kis házat.”
Mia bólintott. „Ez… hirtelen jött.”
Nem válaszoltam. Mert igen, hirtelen volt — de egy élet magány után, minden szerelem annak tűnik. Walter nem fiatalabb nálam, nem gazdag, nem is tökéletes. De mellettem volt, amikor senki más nem volt. És megkérdezte, mit szeretnék a hátralévő éveimtől.
Nem sajnálatot. Nem türelmet. Tiszteletet.
**
Egy hét múlva megkaptam Mia levelét. Nem hívott, nem jött át, nem nézett a szemembe. Csak egy boríték volt az ajtóm alatt.
„Nagyi, miután elköltözöl Walterhez, szeretnénk átalakítani a szobádat dolgozószobává. Reméljük, megérted. Mia”
Megértem.
De fáj.
**
Walter kertjében ültünk, egy nagy bögre teával. A ház, amit közösen vettünk ki, nem volt új, sem csinos, de minden ablaka a szabadságra nézett. A frissen nyírt fű illata keveredett az almafák virágzásával. Mégis, a levegő nehéz volt.
„Ez nem csak a szobáról szól,” mondtam.
Walter bólintott. „Tudom.”
„Hanem arról, hogy levettek a falról. Mint egy régi kép, ami már nem illik sehova.”
Walter lassan letette a csészét.
„Tudod, mit csinálunk?” kérdezte, miközben elővette a jegyzetfüzetét — nála mindig volt egy.
„Tervezzünk egy családi estét. Egy olyan estét, amit nem lehet elfelejteni.”
**
Két hét telt el. Mia nem hívott, de én küldtem egy kézzel írt meghívót.
„Szeretettel meghívlak benneteket egy különleges vacsorára. Walter és én készülünk valamivel. Semmi kötelező, csak gyertek.”
Csodával határos módon, jöttek.
Mia, Mark, a két gyerek — zavart mosollyal, kezükben virág. A kertet mi dekoráltuk: fényfüzérek a fák között, egy hosszú asztal friss virágokkal, házi főzés illata a levegőben.
Az étel egyszerű volt, de a beszélgetés egyre könnyedebb. A gyerekek nevettek Walter trükkjein, Mark meglepődve nézte a régi képeket, amelyeket kitettünk — rólam, Miáról, Walter fiatalkori fekete-fehér képeiről.
A desszert után Walter felállt.
„Szeretnék mutatni valamit,” mondta, majd elővette a projektorát.
Kivetített egy videót, amit titokban készítettünk az elmúlt hónapokban: apró jelenetek a közös életünkből. Nem romantikus túltelítettség, csak valóság. Közös bevásárlás. Nevetés a konyhában. Séta. Egy régi karácsonyi felvétel Miáról és rólam. A háttérzenét Walter unokája írta — egyetlen zongorán játszott dallam.
Mia könnyezett.
„Ezt miért?” kérdezte halkan.
„Mert emlékeztetni akarlak, hogy ki vagyok,” feleltem. „Nem csak a nagymama. Hanem Eleanor. Aki még mindig itt van. Aki még mindig számít.”
Csend lett. A gyerekek is érezték a súlyt.
„Sajnálom, Nagyi,” mondta Mia. „Néha… túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy emlékezzek arra, honnan jöttünk.”
Mosolyogtam.
„Most már tudod. És ennyi elég.”
**
Aznap este Mia ott maradt segíteni a mosogatásban. A férje a gyerekekkel játszott a fűben. És én, nyolcvanegy évesen, egy új élet közepén álltam. Nem elutasítva, hanem felismerve.
**
A házamat már rég eladtam. A régi fotók dobozban pihennek, és újakat készítek Walterrel. A kertünk tele van paradicsommal, fűszerekkel és kacagással. Mia pedig kéthetente bejelentkezik. Néha csak egy fotót küld. Máskor átjön, hoz süteményt. Az egyik unokám most engem kérdezett meg, hogy hogyan kell filmet hívni. A másik rajzot készített rólam.
Az egyik sarokban ott van egy bekeretezett idézet, amit Walter írt egy kis cetlire, mikor még csak barátok voltunk:
„Az élet nem arról szól, mennyit éltél. Hanem arról, mennyire maradtál jelen.”
És én most végre itt vagyok.
Teljesen.