Ma van a születésnapom, de szomorú vagyok, mert tudom, hogy otthon senki sem vár rám. Általában az összes ünnepet a házban elegánsan és fényesen tartják, de csak nem az én ünnepem. Tóni néninek két lánya van, és az ő születésnapjaikon mindig étterembe megyünk, engem viszont még csak fel sem köszöntenek. Senki sem szeret engem, de régen minden más volt. Amikor a szüleim még éltek, egész családommal jártunk a körhintán, fagylaltoztunk, és néha anya bohócokat hívott, akiket nagyon szerettem.
A születésnapjaim mindig vidámak és színesek voltak, sok ajándékot kaptam a szüleimtől és a barátaimtól. Kár, hogy mindez most már csak emlék. A szüleim két évvel ezelőtt elhunytak; néha azt gondolom, hogy mindenkinek jobb lett volna, ha én is velük megyek az égre. Tóni néninél rosszul érzem magam, két lánya mindig piszkál, és amikor kiállok magamért, az anyjuk a sarokba állít.
Ez olyan igazságtalan. Megszólalt a csengő, mindenki összeszedte magát, hogy hazamenjen, de én még mindig ott ültem. Ezt észrevette a tanárnőm és odajött hozzám. – Kolja, miért ülsz itt, haza nem akarsz menni? Ma van a születésnapod, otthon biztosan várnak rád – mondta kedves hangon. Könnyekben törtem ki. Nem bírtam visszatartani a sírást.
Tudom, hogy fiú vagyok, hogy 11 éves vagyok, és nem szabad sírnom, de ebben a pillanatban nem tudtam megállni a könnyeket. Elmondtam Aztasztiának, amit a szívem nyomott. Ő nem szakította félbe a mondandómat, nyugodtan meghallgatott. Amikor befejeztem a történetemet, ő elővett egy táblát csokoládét a táskájából, és átadta nekem. Nagyon örültem neki, mintha a világ legjobb ajándékát kaptam volna.
Megölelt, és megcsókolt a fejemben. Azt kérte tőlem, hogy menjek el vele a pszichológushoz. Ugyanezt elmondtam a iskolai pszichológusnak, Olénának. Láttam, hogy a nő szemei megteltek könnyekkel a történetemtől. Megsimogatott a fejem és megkért, hogy menjek ki. Nem sokáig vártam a tanárnőt, ő kijött, és felajánlotta, hogy hazakísér. Feljött velem a lakásba. – Gál Zsófia, kérem, holnap jöjjön be az iskolába. Komoly beszélgetés vár ránk – mondta a tanárnő, és elment.
Másnap Tóni nénivel együtt elmentünk az iskolába. Bement a pszichológus irodájába, ahol velem kapcsolatban beszéltek. Amikor kijött, savanyú arccal jött ki, és megijedtem, hogy otthon biztosan keményen meg fog büntetni, de nem történt semmi ilyesmi. Tóni néni kedves volt velem, udvarias, még azt is megkérdezte, hogy mit szeretnék vacsorára: korábban ilyet sosem kérdezett.