A Harrington-birtok aznap este úgy ragyogott, mint egy színház, ahol minden szereplő pontosan tudja, mikor kell mosolyognia, és mikor kell hallgatnia.
Csak épp azt nem sejtette senki, hogy az előadás tragédiába torkollik.
Beatrice Harrington — hatvanhárom éves, tökéletes tartású, gyémántfülbevalói úgy csillogtak, mintha az erkölcsét próbálnák ellensúlyozni.
Elena, a menye, nyolc hónapos terhesen, finom selyemruhában ült vele szemben, szinte törékeny fényként a márványpadlón terpeszkedő árnyak között.
Christopher, a férje, az asztalfőn feszült. A bor vöröse a poharában a vérre emlékeztetett, ami még csak ezután fog megjelenni.
A vacsora kezdetén minden a megszokott rendben zajlott.
Koccintások, bókok, kényszeredett nevetések.
De a levegő lassan nehezedett, mint a selyem, ami fojtogat, miközben simogat.
„Elena, drágám,” szólt Beatrice csilingelő hangon, „milyen gyönyörű a ruhád… bár kissé… feszes, nem gondolod?”
Elena csak mosolygott. „A baba szereti, ha érzem, ahogy mozog.”
Beatrice ajka rezdült. „Reméljük, ő is olyan tökéletes lesz, mint az apja.”
A mondat lágy volt, de a mögötte lévő szándék acélkemény.
Christopher halkan morrant valamit, de nem szólt közbe.
Ő mindig is tudta: az anyja harcait nem lehet megnyerni, csak túlélni.
Az este közepe felé a légkör már vibrált.
Beatrice szavai apró tűszúrásokként találták el Elenát.
A vendégek feszengtek, de senki nem mert közbeszólni.
Aztán elérkezett az a pillanat.
Elena felállt, hogy segítsen az egyik felszolgálónak, aki majdnem leejtette a tálcát.
A mozdulatban semmi drámai nem volt — csak jóság, reflex.
Amikor visszafordult, hogy leüljön, Beatrice ékszerekkel díszített keze alig észrevehetően megérintette a szék háttámláját… és meghúzta.
A szék megcsúszott.
Elena hátraesett.
Egy pillanatnyi csend, majd a tompa puffanás.
És utána — az a sikoly.
„A babám!”
A hangja megtörte a csillárok fényét.
A márványpadlón vörös folt terjedt.
Christopher térdre esett mellette, a vendégek dermedten figyeltek.
„Mentőt! Azonnal!” — kiáltotta, hangja kétségbeesetten visszhangzott.
Beatrice felugrott, arca falfehér lett. „Én… nem akartam…”
De a szája sarkában bujkáló mosoly elárulta.
Nem baleset volt. Soha nem is volt az.
A kórházban hosszú órák teltek el.
Christopher a váróban ült, kezét a hajába fúrva.
Beatrice némán figyelte fiát, majd odalépett.
— Azt hiszem, mindannyian hibáztunk, — mondta halkan.
Christopher felnézett.
— Ha bármi történik velük, nem lesz, amit megbánhatnál.
A nő hátralépett. A tekintete megvillant.
De mielőtt válaszolhatott volna, megjelent az orvos.
— A baba életben van. Elena is. De… — a férfi megtorpant. — Meg kell vizsgálnunk, hogyan történhetett ilyen sérülés. A padlón… csúszásgátló folyadékot találtunk. Valaki odacsepegtetett valamit a székláb alá.
Beatrice arca eltorzult.
Christopher ránézett, és a csend mindent elmondott.
Két nap múlva Elena magához tért.
A hasa kötés alatt, arcán fájdalom és düh keveréke.
— A babánk él, — mondta Christopher, könnyeit nyelve. — Fiú.
Elena bólintott. — Hogy hívjuk?
— Talán… Gabriel. Az angyal, aki visszahozott.
A nő elmosolyodott. Aztán lehunyta a szemét, és halkan hozzátette:
— Meg kell tudni, mit akart az anyád.
Egy héttel később Elena hazatért a Harrington-birtokra.
Nem volt benne félelem. Csak elszántság.
Beatrice a könyvtárban ült, amikor belépett.
— Jól nézel ki, — mondta hűvösen.
— Igen. Bár kevesen mondhatják el, hogy túlélték az anyósukat.
Beatrice szeme megvillant.
— Ne kezdjünk el drámázni. Baleset volt.
Elena elővett egy kis fekete borítékot.
— Ez érdekes, mert a rendőrség szerint a folyadék, amit a padlón találtak, a te parfümöd egyik összetevője. A ritka, egyedi, amit csak te rendelsz Párizsból.
Beatrice hátrahőkölt.
— Ez… ostobaság!
— Nem annyira, — folytatta Elena. — Különösen, ha figyelembe vesszük a szállítási nyomkövetést. A legutóbbi rendelésed… pontosan a vacsora reggelén érkezett.
Csend.
Beatrice arca szinte kővé dermedt.
— Mit akarsz? — kérdezte végül.
— Igazságot. És egy ajánlatot.
Elena letett az asztalra egy dossziét.
— A ház, a birtok, minden átkerül a mi nevünkre. Ellenkező esetben nyilvánosságra hozom a rendőrségi jelentést — és a biztonsági felvételeket, amiket a szobalány mentett le aznap estéről.
Beatrice szája kiszáradt.
— Azt hiszed, mindent elveszel tőlem?
Elena előrehajolt.
— Nem. Csak azt, amit elloptál a családodból.
Három hónappal később a Harrington-birtok újra ragyogott.
De most már Elena ült az asztalfőn.
Christopher a karján tartotta a kis Gabrielt, miközben a vendégek mosolyogva koccintottak.
A házban rend és melegség honolt.
Csak a falon függő régi családi portré alatt állt egy fekete-fehér fénykép: Beatrice, fiatalon, tekintete jéghideg.
Senki sem tudta, hova tűnt.
Egyik reggel a kocsija eltűnt a garázsból, a part mentén csak a selyemsálját találták meg.
A rendőrség szerint baleset történt.
De Elena tudta: Beatrice nem az a nő, aki könnyen meghal.
És valóban — néha, amikor éjjel felébredt, hallotta, hogy a ház alatti folyosókon halk lépések visszhangzanak.
A gyermeke bölcsője mellett a függöny megmozdult, mintha valaki odakintről figyelné.
Christopher egyszer azt mondta:
— Csak a szél.
De Elena minden alkalommal ugyanazt felelte:
— Nem. Ez emlék. Egy anyósé, aki soha nem tudott elengedni semmit.
És egy napon, amikor a kis Gabriel először megszólalt, első szava nem az volt, hogy „anya”.
Hanem:
„Bea.”