Valaha boldog családom volt. Háromunknak: én, édesanyám és apám. Az otthonunk tele volt melegséggel, nevetéssel és szeretettel. De az élet gyakran hoz nehéz változásokat az emberek sorsában.
Nyolc éves voltam, amikor édesanyám súlyosan megbetegedett. Eleinte azt hittük, hogy a tudomány majd segít, hogy csodák történhetnek. De egy nap apám halálsápadtan tért haza a kórházból, kezében üres kezekkel, és közölte, hogy anyám már nincs velünk. A világom összeomlott.
Apám is összetört. Próbált enyhíteni fájdalmán alkohollal. Fokozatosan kiürült a hűtő, és az otthonunk káosszá változott. Koszos ruhákban, éhesen és elveszetten jártam iskolába. A barátaim elfordultak, a tanárok szánakozva néztek rám.
A szomszédok nem maradtak közömbösek. Felhívták a gyermekvédelmet. Néhány nő, szigorú tekintettel, meglátogatta a házunkat, látták az üres konyhát, a koszos padlót, és közölték, hogy ha egy hónapon belül nem történik változás, elvisznek engem apámtól.
Apám megijedt. Másnap már józan volt, elment bevásárolni, és megpróbálta rendbe hozni a dolgokat. Együtt takarítottuk ki a lakást, mindent a helyére tettünk. Egy időre úgy tűnt, hogy az élet kezd ismét rendeződni.
Két hét múlva apám elmondta, hogy szeretne bemutatni egy nőt. Nem értettem, hogyan felejthette el ennyire édesanyámat. De apám ragaszkodott hozzá, hogy mindez értem van, a jövőnkért.
Így találkoztam Mária nénivel. Ő és kisfia, Nikos, aki két évvel fiatalabb volt nálam, együtt éltek. Kezdetben gyanakodtam rá, de idővel rájöttem, hogy ő jó, kedves és őszinte. Gyakran hívtak minket a házukba, és egy este apámnak így szóltam:
„Apa, Mária néni nagyon szép. Tetszik ott.”
Egy hónappal később végleg elköltöztünk hozzájuk, és a régi házunkat kiadtuk. Az élet ismét fényt kapott. Visszanyertem a tanulás örömét, és újra mosolyogtam.
De a boldogság nem tartott sokáig. Egy reggel apám elment dolgozni, de nem tért vissza. Szívinfarktus. Eltűnt. Tíz éves voltam, amikor árvává váltam.
Három nappal később ismét megjelentek a gyermekvédelmi munkatársak. Hidegen közölték, hogy az árvaházba kell mennem, mert Mária néni nem a biológiai anyám, és a törvény nem engedi, hogy hozzám kerüljön.
Elvittek. Az egész úton sírtam, szorosan markolva a zsebemben apám kulcstartóját – az egyetlen emlék, ami tőle maradt.
Az árvaházban kemény volt az élet. Teljesen bezárkóztam. Nem bíztam senkiben, nem barátkoztam. De Mária néni nem feledkezett meg rólam. Minden héten eljött: édességeket, könyveket, meleg ruhákat hozott. Megígérte, hogy hamarosan elvisz a házába.
Akartam hinni, de az évek alatt megtanultam, hogy a várakozás mindent elvehet. Papírok, bíróságok, végtelen hivatalos ügyek – mindez örökké tartott. Elvesztettem a reményt.
És egy nap behívtak a nevelőotthon igazgatójához. Ott állt Mária néni, ragyogóan, izgatottan, és mellette Nikos, aki már megnőtt és majdnem felnőtt.
„Minden rendben, gyerekem, mehetünk haza” – mondta, hangjában remegéssel.
Rohantam hozzájuk, nem tudtam visszatartani a könnyeimet.
Onnantól kezdve egy új fejezet kezdődött az életemben.
Visszamentem a régi iskolámba, bár sok minden idegennek tűnt. Mária néni nem csupán gondozóm lett, hanem igazi anyám. Ugyanolyan szeretettel nevelt minket, mint Nikost, nem tett különbséget közöttünk.
Azt az egyszerű életet éltük, amit a szeretet és meleg otthon tett gazdaggá, és lassan, de biztosan begyógyult a veszteség fájdalma, bár soha nem tűnt el teljesen.