A konyhában voltam, épp vacsorához daraboltam a zöldségeket, amikor megszólalt a csengő. Késő este volt, és nem vártunk senkit. Ilyenkor nálunk mindig csend honolt: a gyerekek már aludtak, a férjem pedig a dolgozószobájában dolgozott. Ritkán zavar meg minket bárki ebben az órában. Az órára pillantottam — 20:45 volt. Ki lehet az ilyenkor?
Az ajtó felé indultam, közben próbáltam eloszlatni a feszültséget: biztos csak a szomszéd, talán megint elfogyott nála valami. De valami mégis más volt. Egy furcsa, megmagyarázhatatlan szorongás markolt belém. És ez nem hagyott nyugodni.
Kinyitottam az ajtót. Egy nő állt a küszöbön. Arcát fáradtság és zavar ülte meg, bőre sápadt volt, haját rendezetlen tincsek keretezték. Egy pillanatra azt hittem, ismerem – de a nevét nem tudtam előhívni az emlékeimből.
– Szia, Tánya – szólalt meg ismerős hangon. Elakadt a lélegzetem.
Olga volt az. A férjem, Igor első felesége.
Megdermedtem. Nem tudtam, mit tegyek. Olga évek óta nem volt része az életünknek. A válásuk után eltűnt, én pedig akkoriban léptem be Igor életébe. Sosem találkoztunk korábban, csak a történeteiből ismertem. Igaz, nem sokat mesélt róla. Azt hittem, ez a fejezet végleg lezárult. De most itt állt, azon a küszöbön, ahol egykor vele élt.
– Olga? – kérdeztem döbbenten.
Bólintott, majd sóhajtva csak annyit mondott:
– Beszélnünk kell. Igor miatt jöttem.
A konyhában ültünk le. Én próbáltam valahogy feldolgozni a hirtelen jött feszültséget, ő pedig szótlanul kavargatta a teáját, amit elé tettem. A csend nyomasztó volt.
– Tudom, hogy megleptelek – szólalt meg végül. – Nem is személyes okból jöttem. Azért vagyok itt, mert tudnod kell valamit. Valamit, amit ő elhallgatott előled.
A csészét szorongattam a kezemben, a torkomban gombóc nőtt.
– Miről beszélsz? – kérdeztem, próbálva felfogni, mire akar kilyukadni.
Olga mély levegőt vett, majd kimondta:
– Igor nem mondott el mindent. A válásunk nem csupán a távolodásról szólt. Megcsalt. Hosszú ideig. És nem egyszeri botlás volt. Túl későn jöttem rá, amikor már minden darabjaira hullott. Úgy éreztem, neked tudnod kell. Csak hogy ne járj úgy, mint én.
Megmerevedtem. Nem tudtam elhinni, amit hallok. Igor? Megcsalta őt? Ez lehetetlen. Öt éve vagyunk együtt, soha semmi gyanúsat nem tapasztaltam. Hogy lehet ez?
– Biztosan tévedsz – válaszoltam, miközben a szívemben egyre erősebben lobbant fel a düh és a védekezés. – Igor nem ilyen. Ő mindig tisztelettel bánt velem, sosem adott okot a kételkedésre.
De Olga nem nézett félre. Komolyan, nyílt tekintettel nézett vissza rám.
– Én is így gondoltam – mondta halkan. – De megtörtént. És csak azt szeretném, ha nem kellene ugyanazt átélned, amit én.
Amikor elment, magam maradtam a gondolataimmal. A szavai visszhangként keringtek a fejemben. És a kérdés, amit nem tudtam elhallgattatni: mi van, ha igazat mondott?
Amint Igor hazaért, már nem bírtam tovább.
– Beszéltél ma Olgával? – kérdeztem, ahogy belépett az ajtón.
Megtorpant, és a meglepetés egy pillanatra kiült az arcára.
– Olga? – ismételte, miközben levette a kabátját. – Nem. Évek óta nem hallottam felőle. Mi történt?
– Itt volt – vágtam rá élesen. – Azt mondta, megcsaltad őt. És hogy ezt nekem tudnom kell.
Igor megállt. Egy árnyék suhant át az arcán, és én abban a pillanatban már tudtam… igazat mondott.
– Mondd, ez igaz? – kérdeztem csendesen, de a szívem vadul vert. – Megcsaltad őt?
Leült egy székre, mélyet sóhajtott, és lehajtotta a fejét.
– Tánya, ez nagyon régen volt – kezdte lassan. – Akkoriban minden darabokra hullott közöttünk. Hibáztam. Tényleg hibáztam. Nem vagyok rá büszke. De annak vége lett. És azóta… soha nem tettem ilyet újra.
– Miért nem mondtad el? – kérdeztem remegő hangon. – Miért hallgattál erről?
– Mert véget ért. És nem akartam, hogy ez közénk álljon. Megváltoztam. Azóta más ember vagyok.
Ezek a szavak bennem visszhangzottak. Az emberek változhatnak – tudom. De honnan tudhatnám biztosan, hogy ez a múlt nem ismétli meg önmagát?
Napok teltek el. Nem beszéltünk róla többet, de valami láthatatlan fal emelkedett közénk. Már nem tudtam ugyanúgy nézni rá. A gondolataim újra és újra visszatértek ahhoz, vajon van-e még valami, amit nem mondott el.
Aztán egyik este, amikor csendben ültünk a konyhában, ő szólalt meg elsőként.
– Tudom, hogy megingott a bizalmad – mondta halkan, lehajtott fejjel. – De szeretném jóvátenni. Bármit megteszek, hogy újra bízz bennem.
Őszintének hangzott. Valami megrezdült bennem. Nem tudtam, képes leszek-e valaha teljesen elfelejteni a múltját, de azt tudtam: ha meg akarjuk menteni a házasságunkat, azt csak együtt tehetjük meg.
Teltek a hónapok. Már nem volt minden olyan, mint régen, de elkezdtük újraépíteni a bizalmat. Családterápiára jártunk, és lépésről lépésre közelebb kerültünk egymáshoz. Nem felejtettem el, amit tett – de megértettem valamit: mindenki megérdemel egy második esélyt.
Ma már tudom, hogy egy kapcsolat nemcsak szeretetből és törődésből áll – hanem megbocsátásból is. A múltat nem lehet meg nem történtté tenni, de egy új jövőt lehet rá építeni.