Anyósom titokban el akarta altatni a kutyáimat – és majdnem sikerült is neki
A délutáni nap szinte égette az aszfaltot, a levegő úgy vibrált a hőségben, mintha láthatatlan tűzfalak nyaldosnák a földet. Kimerülten tartottam hazafelé a munkából, fejemben már a hűvös otthon és két szeretett német juhászom, Villám és Zivatar képe lebegett. Mindig hallottam, ahogy izgatottan ugatnak, amikor a kocsi kerekei megzörrenik a felhajtó kavicsait – de most csak dermesztő csend fogadott.
A szívem egy pillanatra kihagyott, mikor kitártam a kertkaput. Az ól üres volt. Sehol semmi. Sem szőrszál, sem nyom, sem egy halk vinnyogás. Csak a némaság, ami annál is rémisztőbb, minél inkább próbálod nem észrevenni.
– Villám! Zivatar! – kiáltottam kétségbeesve, de csak a saját hangom visszhangja felelt a kert fái közül.
Az idei nyár különleges volt: házunk valóságos nyaralóhellyé vált. Anyósom, Ilona néni, az após, a gyerekek, és még a sógornő családja is beköltöztek hozzánk az első melegebb napokkal. Mivel Ilonának és a gyerekeknek súlyos allergiája van a kutyaszőrre, a feleségemmel, Dórával kénytelenek voltunk a kutyákat a hátsó nagy kennelbe költöztetni átmenetileg – nem volt más választásunk.
Most remegő kézzel ültem le a számítógép elé, hogy megnézzem a biztonsági kamerák felvételeit. Egy időpontra lettem figyelmes: 11:23. Ott volt az apósom, János bácsi, amint mosolyogva hívogatja a kutyákat, simogatja őket, majd betessékeli őket a régi Ladájának csomagtartójába. A kutyáim boldogan, bizalommal csóválták a farkukat – mit sem sejtve. A kocsi elindult, és elhagyta a telket.
Három órával később a kamera azt mutatta, hogy János bácsi visszatért, gyorsan összepakolta a család holmiját, besegítette Ilonát és a gyerekeket az autóba, és elhajtottak. Egy szó nélkül.
A fejem zúgott, mintha kalapáccsal vernék belülről. Csak egy gondolat zakatolt: Mi lett a kutyáimmal? Hol vannak? Mi történt velük?
Felhívtam az apósomat. Minden egyes csörgés egy örökkévalóságnak tűnt.
– Igen? – szólt bele feszülten.
– János bácsi… hol vannak a kutyáim? – próbáltam higgadt maradni, de a torkomban éreztem a düh ízét.
Csend. Hosszú, sűrű, vágni lehetett.
– Gyere el velem… el kell mondanom valamit. Írd fel ezt a címet – mondta végül.
Nem emlékszem, hogyan száguldottam végig az országúton. A feleségem velem volt, sápadt arccal ült mellettem, a szeme üveges. Mikor megtudta, mi történt, azonnal felhívta az anyját. A beszélgetés rövid volt. Miután letette, sokáig hallgatott, majd halkan csak ennyit mondott:
– El akarták altatni őket. Anyám, a bátyámék… mind azon voltak, hogy apa vigye el őket az állatorvoshoz. Azt mondták, így legalább végre lehet gyerekünk, és nem kell félniük a látogatástól. Szerintük ezzel nekünk is jót tesznek.
A kormányra csaptam. Az ujjaim belesajdultak. Dóra arcát tenyerébe temetve sírt.
– Dóra, ha bármi bajuk lett…
– Apa nem tette meg – vágott a szavamba. – Egy barátjához vitte őket.
A kert sarkában szaladó két ismerős árnyat láttam meg először. Villám és Zivatar boldogan játszottak egy slaggal. János bácsi a tornácon ült, görnyedten, mintha világok terhe nyomná a vállát.
Amikor közelebb léptem, felállt. Megtört ember volt.
– Ne haragudj, fiam – mondta halkan. – Nem volt szívem megtenni. Ők a család részei.
Elmesélte, hogy a családi megbeszélésen az anyósom és a sógorék kijelentették: ideje megszabadulni a „problémától”. Azt állították, a kutyák csak akadályozzák a „valódi” életünket. János bácsi hallgatott rájuk – de amikor meglátta a kutyák szemét, már tudta, hogy nem fogja őket elvinni az orvoshoz. Helyette Mihály barátjánál hagyta őket, aki vadászkutya-tartóként ismerte a fajtát.
– Néztem beléjük, és csak arra tudtam gondolni: hogy élnék tovább, ha miattam halnának meg?
Nem szóltam. Csak átöleltem. A düh, ami percekkel ezelőtt még tombolt bennem, lassan oldódott a hála melegében. A kutyák, mintha érezték volna, hogy veszélyen estek túl, boldogan ugráltak körülöttünk, nyalogatták a kezünket, szinte sírtak az örömtől. Letérdeltem hozzájuk, és magamhoz öleltem mindkettőt.
– Ha nem lett volna ez a két kutya, talán sose vettem volna feleségül a lányodat – fordultam János bácsihoz. – Emlékszel, mit mondott Dóra, amikor először meglátta őket? „Egy férfi, aki ennyire szereti a kutyáit, rossz ember nem lehet.”
Ő elmosolyodott, szinte szégyenlősen.
– A gyerek meg… – folytattam, és Dórára néztem – …sosem zártuk ki. Csak hittük, hogy ráérünk.
Mihály, egy hatvanas, markáns arcú férfi kijött a házból. Kézfogása erős volt, szavai egyszerűek:
– Jó kutyák ezek. Ilyenekkel nem lehet baj. Gyertek be, igyatok egy teát.
A verandán ülve elmesélte, hogy János bácsi reszketve hozta hozzá a két kutyát. A kutyák féltek, bújtak hozzá, és csak akkor nyugodtak meg, mikor Mihály simogatta őket.
– Azt mondta: „Misi, segíts. Azt akarják, hogy elaltassam őket, de én nem tudom.” – Hát maradtak.
A tea íze olyan volt, mint gyerekkoromban a nagyi kertjében – ribizlilevél, méz, emlékek. Miközben beszélgettünk, a szívem lassan megnyugodott. A kutyák biztonságban voltak.
Hazafelé már csak egymás kezét szorítottuk. Nem volt mit mondani. Az árulás súlya nehezedett ránk – de ott volt a megváltás is. Az utolsó pillanatban.
Otthon várt ránk az üzenetek áradata: vádak, gúnyos szavak, fenyegetések. Hogy önzők vagyunk. Hogy a kutyák többet érnek nekünk, mint a család. Az anyós írt egy hosszú levelet, amelyben kijelentette: mélységesen csalódott bennünk. A sógorom kijelentette, hogy „kutyaőrültek” vagyunk.
Dóra csak ennyit mondott:
– Többé nem akarok velük kapcsolatot tartani.
Este a verandán ültünk Villámmal és Zivatarral. A csend békés volt. A kutyák hozzánk simultak, én pedig tudtam: ha nem harcoltunk volna értük, már nem lennének.
– Lehet, hogy igazuk van – mondta Dóra halkan. – Lehet, hogy itt az idő… De nem így. Nem az ő életük árán.
Átöleltem.
– Lesz gyermekünk. Lesznek kutyáink. És lesz családunk. Csak nem úgy, ahogy mások elképzelik.
(A történet folytatását is szívesen leírom magyarul, ha szeretnéd – akár a szülés, a kibékülés, vagy a végső döntések részleteit is.)