Ez a nap minden nő álma kellett volna, hogy legyen. A nap, amikor fehér ruhában sétál a szerelme felé, és kimondja az igent. De számomra ez a nap inkább egy rémálom kezdete lett — olyan, amiből nem lehetett könnyen felébredni.
Az esküvőm napján, 204 vendég előtt, a férfi, akit szerettem, és az apja megalázták a nőt, aki mindent feláldozott értem — az anyámat. De akkor még nem tudtam, hogy ez a megaláztatás csupán a jéghegy csúcsa.
Reggel, mikor a sminkes az utolsó ecsetvonásokat tette fel az arcomra, anyám csendben ült mellettem. A tekintetében ott volt valami, amit akkor még nem értettem — nem idegesség, nem öröm, hanem… félelem.
– Minden rendben, anya? – kérdeztem.
– Igen, drágám. Csak… furcsa nap ez – felelte halkan, de a hangja megremegett.
Nem firtattam tovább. Azt hittem, csak az érzelmek játszanak vele. De később rájöttem, hogy az a félelem, amit akkor láttam, már napok óta benne élt.
A szertartás gyönyörű volt. Mark szeme csillogott, a vendégek mosolyogtak, a zene lágyan szólt. Amikor kimondtuk az igent, még hittem abban, hogy minden rendben lesz. Aztán eljött a fogadás, és minden darabokra hullott.
Az apóspajtásom, Richard, felállt, hogy pohárköszöntőt mondjon. Minden szem rá szegeződött. A szavaira ma is emlékszem, mintha egy penge vágná újra és újra a lelkemet.
– Koccintsunk Clarára – mondta hamiskás mosollyal. – Reméljük, nem örökli az anyja… különös ízlését. Tudjátok, azt a kissé… bohókás stílust.
Nevetés. Mark is nevetett. A saját vőlegényem nevetett azon, hogy az anyámat gúnyolják.
Anyám arca elsápadt, ajkai remegtek. Egy pillanatra rám nézett, és a tekintetében egyszerre volt szégyen és fájdalom. Olyan pillantás volt az, amit sosem felejtek el.
– Mark – suttogtam, de nem hallott meg. A nevetése elnyomta a hangomat.
Felálltam. A terem elcsendesedett.
– Azt hiszem, ideje beszélnünk – mondtam.
Mindenki felé fordult.
– Nem fogom ezt végignézni. Nem fogom elviselni, hogy a férjem nevet azon, aki felnevelt. – Egy pillanatra megálltam. – Vége van. Nem lesz esküvő.
A vendégek döbbenten néztek, Richard arca vörös lett, Mark pedig csak tátott szájjal bámult rám. Aztán elsétáltam.
De a történet itt nem ért véget.
Két nappal később Mark megjelent a házamnál. Az eső ömlött, az inge átázott.
– Clara, kérlek – mondta, miközben az ajtóban állt. – Csak egy vicc volt! Apám túl messzire ment, de én… én nem akartalak bántani.
A szemeiben kétségbeesés tükröződött, de valami más is — mintha félt volna.
– Tudod, mi a legrosszabb, Mark? – kérdeztem. – Hogy még mindig nem érted. Nem csak az anyámról van szó. Hanem arról, hogy nem álltál ki mellettem. Soha.
Becsuktam az ajtót.
De aznap este furcsa dolog történt. Amikor beléptem a házba, anyám az asztalnál ült, és a kezében egy régi fotót tartott.
– Ők az – suttogta. – Mark és Richard.
– Mit beszélsz? – kérdeztem zavartan.
– Ez a kép… – az ujjai remegtek. – Ez több mint húsz éves. Richard már akkor is ismerte a családunkat. A cége volt az, amelyik elvette tőlünk a házat, amikor apád meghalt.
A gyomrom összeszorult.
– Ezt… miért nem mondtad el?
– Azt hittem, véletlen – suttogta. – De most már tudom. Ez sosem volt véletlen.
Aznap éjjel nem tudtam aludni. Elővettem Mark régi leveleit, amiket az udvarlása idején írt. Az egyik alján, apró betűkkel, ott volt egy aláírás: R.C. – Richard Campbell. Az apja.
Másnap bementem Mark irodájába. A recepción senki nem akart beengedni, de végül sikerült. A falon egy bekeretezett szerződés függött: „Campbell Holdings – Martha Design felvásárlása, 2003.”
Az anyám cégét. A céget, amit akkoriban elvettek tőle, és ami miatt éveken át adósságban éltünk.
Ekkor jöttem rá az igazságra. Richard tudta, ki vagyok. Tudta, ki az anyám. És Mark is tudta. Ez az egész házasság – a szerelmi történet, amit annyira hittem – egy gondosan megtervezett bosszú volt.
De valamit elrontottak: belém szeretett.
Aznap este Richard Campbell telefonált.
– Okosan viselkedj, Clara – mondta hidegen. – Ha kinyitod a szád, mindenedet elveszíted.
Nem válaszoltam. Már késő volt.
Egy hét múlva a helyi újság címlapján ez állt:
„Campbell Holdings: illegális cégfelvásárlás és csalás gyanúja.”
Valaki kiszivárogtatta a dokumentumokat.
Richard letartóztatását élőben közvetítették. Mark pedig eltűnt.
Három hónappal később egy levelet kaptam. Mark kézírása volt.
„Sajnálom. Azt hittem, képes leszek megállítani őt, mielőtt árt neked. De túl későn jöttem rá, hogy te voltál az egyetlen őszinte dolog az életemben. Vigyázz anyádra. És bocsáss meg.”
A levélhez egy gyűrűt csatolt – az eljegyzési gyűrűt, amit az esküvő napján viseltem. A belsejébe új szót véstek: „Igazság.”
Egy évvel később anyámmal megnyitottuk a saját belsőépítészeti stúdiónkat: Martha & Clara Designs.
Sokszor kérdezték tőlem, nem hiányzik-e Mark. Talán egy részemnek igen. De minden alkalommal, amikor eszembe jut a nevetése azon az estén, eszembe jut az is, hogy az igaz szerelem nem a csillogásról, hanem a tiszteletről szól.
És ha valaki azt kérdezi, bánom-e, hogy ott, 204 ember előtt félbehagytam az esküvőmet, csak ennyit felelek: