Egy keserű házasság után, amelyet Márk pénzéhsége és státuszvágya csak tovább mérgezett, Nikolett váratlanul úgy döntött, mindent átenged neki a válás során. Miközben Márk a “győzelmét” ünnepelte, Nikolett csendben végrehajtotta mestertervét.
Amikor kiléptem az ügyvédi irodából, úgy tettem, mintha megtört lennék – de a liftajtó becsukódásával már nevettem. Márk azt hitte, megnyerte a mindent vivő partit, de fogalma sem volt róla, hogy egy jól elrejtett csapdába sétált bele.
Hónapokkal korábban a házasságunk végleg megroppant. Amikor Márk közölte, hogy válni akar, már készen álltam. Hagytam, hogy azt higgye, bármit elvehet – a házat, az autót, a pénzt. Annyira belemerült a saját győzelmének ízlelgetésébe, hogy nem vette észre: minden egyes döntésével csak még mélyebbre süllyedt a csapdában, amit én állítottam fel.
A válóperes megbeszélésen Márk nagy önelégültséggel sorolta, mit akar magának, mint aki már előre pezsgőt bontott a sikerére. Megleptem, amikor rezzenéstelen arccal mindenbe beleegyeztem – csupán a személyes dolgaimat kértem. Alig tudta elhinni, hogy ilyen könnyen megkap mindent.
A liftből már írtam is anyának: „Indulok haza, pakolok. Szólok, mikor jöhetsz.” Gyorsan összeszedtem, ami igazán fontos volt, és olyan megkönnyebbüléssel csuktam be magam mögött az ajtót, amit évek óta nem éreztem.
Másnap reggel Márk dühöngve hívott.
– Mit műveltél?! – ordította a telefonba.
– Jó reggelt neked is – mondtam édesen, alig visszafojtva a nevetésem.
– A házban van az anyád! Azt mondja, joga van itt lakni!
– Emlékszel, mit írtál alá? – kérdeztem nyugodtan. – Az ingatlanjogok rá szálltak. Jogilag minden rendben van.
A vonal túlsó végén anyám hangja hallatszott, épp azt sorolta, mennyire elege van Márk rendetlenségéből. Én csak hátradőltem, és csendben mosolyogtam. A szabadság édesebb volt, mint bármi, amit valaha elvett tőlem.