A vőlegényem tudta, hogy a családom tehetős – ezért kipróbáltam: azt mondtam, mindenüket elveszítették. A reakciója mindent elárult.
– Nem is sejted, mi történt – szorítottam a telefont, miközben próbáltam higgadt maradni. – Apám hívott… Mindenük odalett. Teljes csőd.
A vonal másik végén csend. Kínos, hosszú csend. Legalább harminc másodperc.
– Hogy érted azt, hogy „csőd”? – kérdezte Denis feszülten, meglepően magas hangon.
– Az üzletük tönkrement. Hatalmas adósságokat halmoztak fel. Még a lakásukat is eladják.
Ismét szünet, majd sietve, túl gyorsan válaszolt:
– Ugyan, ez nem számít. A legfontosabb, hogy jól vannak, igaz? A pénz pótolható.
Behunytam a szemem. Hazudott. Éreztem.
Denisszel egy kortárs művészeti kiállításon találkoztam. Egy barátnőmmel voltam, ő pedig – ahogy fogalmazott – „csak benézett körülnézni”. Alig telt el egy óra, már kávéztunk, és egy hónap múlva bevallotta, hogy belém szeretett.
Minden tökéletesnek tűnt. Művelt, kedves, figyelmes és jóképű. Mégis volt valami, ami nem hagyott nyugodni: túlságosan sokszor kérdezett a szüleimről.
– Az apukád tényleg éttermeket birtokol? – kérdezte egyszer.
– Igen – válaszoltam.
– És az anyukád is tulajdonos?
– Nem, ő belsőépítész.
Bólintott, mintha fejben jegyzetelt volna.
Ezt követően jöttek a “véletlenszerű” kérdések: „Melyik tengerhez járnak nyaralni?”, „Igaz, hogy van házuk Dél-Spanyolországban?” Nevettem, de közben egyre nagyobb gyanakvás kezdett motoszkálni bennem.
Hat hónap múlva eljegyzett. Gyönyörű gyűrű, romantikus este – de később megtudtam, hogy a gyűrű árát a féléves fizetéséből fedezte. Igent mondtam, de aznap este eldöntöttem: tesztelem őt.
Kata, a legjobb barátnőm és jogász, segített kidolgozni a forgatókönyvet. A szüleim állítólagos pénzügyi összeomlása, peres eljárások, jelzálog – minden hitelesen hangzott.
– Ha valóban szeret, maradni fog – mondta Kata.
– És ha nem?
– Akkor jobb, ha most kiderül.
Másnap vacsoránál elmeséltem neki a “helyzetet”.
– Lehet, hogy el kell halasztanunk az esküvőt – suttogtam szomorúan.
– Halasztani? – arca falfehérré vált. – Ha muszáj… hát jó.
– És még valami… – lehajtottam a fejem. – El kell adnom az autómat. És valószínűleg albérletbe költözöm.
Megmerevedett.
– De azt mondtad, a lakás a te tulajdonod!
– Az volt. A szüleim hitelt vettek fel rá. Most fedezet lett.
Nem szólt. Csak halkan vagdosta a steaket a tányérján, mint aki inkább az evéssel akar foglalkozni.
Másnap nem hívott. Napközben sem. Este csak egy üzenet érkezett:
„Orsi, beszélnünk kell. Holnap elutazom két hétre munka miatt. Majd később átbeszéljük.”
Már ebből tudtam, mi következik.
Három nappal később Kata küldött egy képernyőfotót: Denis frissítette a kapcsolati státuszát egy társkereső oldalon – „Kapcsolatot keresek”.
Nem hívtam, nem írtam, nem kértem számon semmit. Töröltem a számát, és visszajuttattam a gyűrűt egy közös ismerősön keresztül.
Egy hónap múlva hallottam, hogy egy új lánnyal van együtt – az apja építési vállalkozó.
Fél év telt el. Akkor találkoztam Andrással.
Ő nem kérdezett a szüleimről. Csak arról, hogy tetszett-e a kiállítás.
Amikor elmeséltem neki nevetve a „bankcsődös” próbát, csak vállat vont:
– Na és? Én veled járok, nem a bankszámlájukkal.
Három hónap múlva esküvőnk lesz. Nincsenek tesztek, se gyanakvás.
Csak bizalom. És szeretet.