Beköltözés vagy Határvita? Egy Lakótárs Története
Yulia egy hosszú, megterhelő műszak után érkezett haza az egészségügyi központból. A nap fárasztó volt: csuklószó alakok hada, számos telefonhívás, és estére megjelenő, lüktető fejfájás gyötörte. Csak meleg zuhanyra és csendre vágyott. Amikor kulcsát a zárba helyezte, váratlanul harsány nevetést hallott az otthonából.
Ajtót nyitva egy számára ismeretlen nővel találkozott a konyhájában. Egy fiatalabb hölgy, kb. ugyanannyi idős, mint ő, éppen kávézott és izgatottan beszélgetett Slavával. Az asztalon egy nyitott pizza doboz állt.
– Szia, Yulia! – emelte fel a tekintetét Slava a telefonjáról. – Ő Alice, az én nővérem.
Alice mosolyogva intett kezet:
– Üdv! Végre megismerkedhetünk. Slava már rengeteget mesélt rólad.
Yulia megdermedt az ajtóban, szavakat keresve. Ez az albérlet az egyetlen vagyona volt. Egy kis garzon a város szélén, de az övé. Szülei korábban ezt a jövőjének vásárolták. Bölcs és előrelátó döntés volt.
– Szia, – válaszolt szűkszavúan. – Slava, beszélhetnénk egy percet?
A folyosón halkan szólt, hogy Alice ne hallja:
– Miért nem szóltál előre? Legalább takarítottam vagy készültem volna.
– Hagyd már, – vonta meg a vállát Slava, – csak beugrott hozzánk.
Yulia sóhajtott, nem akart vitatkozni. Fél év együttélés alatt megtanulta, hogy Slava ritkán érzi fontosnak az előzetes figyelmeztetést.
Fél éve az egész egyszerűnek tűnt. Slava egy barátnő születésnapi buliján került be az életébe. Újonnan költözött a városba, kollégiumi szobában lakott, alkalmi munkákat vállalt. Magas, karizmatikus, zöld szemei alatt játékos pislogás, múltjából pedig vakmerő történetek. Yulia azonnal beleszeretett, mintha mély vízbe ugrott volna.
– Gyere, készítek egy teát, – mondta, visszatérve a konyhába.
Alice szorgalmasan pötyögött a telefonján, mellette egy nagy sporttáska hevert.
– Hallod, Yulia, – ült le Slava az asztal szélére, – Alice-nek gondjai vannak a lakásbérlővel, sürgősen ki kell költöznie. Gondoltam, talán elkezdhet nálunk lakni ideiglenesen?
– Mióta lenne itt? – kérdezett vissza Yulia, miközben bekapcsolta a vízforralót.
– Amíg nem talál új helyet, egy-két hét, vagy maximum egy hónap, – felelte Slava mosolyogva.
– Igazán csak rövid ideig, – szólalt meg Alice. – Az a lakás borzalmas! A tulaj teljesen megszállott, folyton kötekedik, hangos zene, állandó látogatók. Tegnap meg bejelentette, hogy másfélszeresére emeli a bérleti díjat! Képzeld csak!
Yulia bólintott, ez szinte természetesnek tűnt. Különösen, mivel Slava három hónapja nem fizette a rezsit. „Átmeneti nehézségek,” mondogatta, „majd ha jobb melót találok, mindent rendezünk.” Yulia hitt benne, vagy legalábbis remélte.
Fontos meglátás: A váratlan vendég fogadásánál elengedhetetlen a közös szabályok és költségek előzetes tisztázása, hogy elkerülhető legyen a feszültség.
– Lehetett volna előre beszélni erről, – nézett Slavára Yulia.
– Miről is tárgyaljunk? – ráncolta a homlokát Slava. – Ő a nővérem, nem idegen. Nem hagyhatom az utcán.
– Nem erről van szó, – készítette a teát Yulia. – Egyszerűen meg kell beszélnünk a részleteket: hol alszik Alice, hogyan osztjuk meg a költségeket.
– Én az összecsukható ágyon alszom, – szólt közbe Alice, – és természetesen a rezsiben is részt veszek.
Yulia alaposan megnézte a nőt. Tényleg hasonlított Slavára: ugyanolyan zöld szempár, az a jellegzetes pislogás. Csak sötétebb hajjal és határozottabb temperamentummal.
– Rendben, – egyezett bele Yulia. – Akkor tessék megszokni az ittlétet, én megyek zuhanyozni, nehéz napom volt.
A fürdőszobában Yulia homlokát a hideg csempének döntötte. A víz lefolyt a hátán, fejében pedig aggodalmak forogtak. Nem tetszett neki, hogy a döntés Alice beköltöztetéséről nélküle született. Az sem, hogy egy amúgy is kicsi lakást egy újabb személlyel kell megosztania. Azonban a leginkább az aggasztotta, hogy úgy érezte, elveszíti az irányítást az élete felett.
Amikor kijött a zuhanyból, Alice az előszobában pakolta a holmiját. Egy rész ruhát a szék háttámlájára akasztott, a kozmetikai táska a komód polcára került, a fürdőben újabb törölköző lógott.
– Remélem, nem bánod? – kérdezte Alice, észrevéve Yulia pillantását. – Slava azt mondta, hogy rendben van.
– Nem, csak… – habozott Yulia. – Tulajdonképpen mindegy.
Az este folyamán, miközben hárman vacsoráztak (Yulia spagettit készített sajttal, egyszerűbb ételt nem volt ideje), Yulia megszólította Alice-t.
– Beszéljük át a lakhatás feltételeit, – kezdte Yulia. – A rezsi körülbelül ötezer havonta. Ha hárman osztjuk el, az…
– Ugyan, Yulia, – szakította félbe Slava. – Micsoda költségek? Ő csak egy-két hétre van itt.
– Két hét is egy idő, – válaszolt nyugodtan Yulia. – Nem is pénzről van szó elsősorban. Csak jó lenne előre megállapodni a szabályokról, a tér megosztásáról és a feladatokról.
– Ez nem kollégium, – mondta halkan Yulia, – még ha családtagokról van is szó. Meg kell beszélni mindent.
Alice leállt evés közben, mereven meredt az asztalra. A csendet az óra ketyegése töltötte be.
„Te tényleg pofátlan vagy?! Az én nővérem albérletben tengődik, és te nekem a lakbért kezded számolni?!” – kiáltott Slava fel, felugorva a székről.
Yulia felemelte a tekintetét: nyugodt szemek, összeszorított ajkak. Alice mozdulatlanul ült, mintha bármilyen mozdulat csak fokozná a feszültséget.
– Nem a pénzt számolom, – válaszolt csendesen, de határozottan Yulia, állva fel. – Határokat jelölök meg. És nekem vannak.
Slava felsóhajtott és elfordult az ablaktól. Feszültség, sérelmek és irritáció látszott rajta.
– Na, hagyjátok őket, – próbált közbelépni Alice. – Értem a problémát. Yulia igazat adok: legyen megállapodás. Segítek takarítani, és anyagilag is részt veszek.
– Még mit! – mormogta Slava, nem nézve vissza. – Ez teljesen abszurd. Ő a nővérem, és te…
Nem fejezte be a mondatot, de a levegőben ott lógott a súlyos, kimondatlan kérdés: ki is Yulia számára? Csak barát, élettárs vagy a lakás tulajdonosa, melyért neki nincs semmilyen joga?
– Álljak én ki a nővéremért? Vagy neki neked? Miért? Csak azért, mert van egy tető a feje felett?” folytatta Slava, miközben végre felé fordult.
– Slava, állj le, – tette rá Alice a kezét testvérére. – Senki nem tartozik senkinek semmivel, de szabályokra szükség van, különben káosz lesz.
Yulia csendben kezdte összeszedni az asztalról a tányérokat. Egy gombóc dühtől és sértettségtől gömbölyödött benne. Az utóbbi hónapok alatt sok mindent figyelmen kívül hagyott: hogy Slava nem törekedett állandó munkát találni, hogy órákig bámulta a telefonját, hogy az ígéret – „ez csak átmeneti” – egy hat hónapos időszak lett.
- Slava azt mondta, bérelhetett volna egy kétszobás lakást.
- Elvitte volna Alice-t is magával, hogy ne kelljen együtt élni szabályok között.
- Azonban a pénz és a munka hiánya ezt meggátolta.
– Tudod, Yulia, bérelhettem volna lakást, – tette keresztbe karját Slava. – Megfelelő kétszobást, és elhozhattam volna Alicet is, hogy ne kelljen ebben a szabálydzsungelben élnie.
– Lehetett volna, – bólintott Yulia. – Mi akadályozott meg ebben?
– A pénz! – szakította félbe Slava.
– Tudom, – válaszolt Yulia. – Ezért nem kérek tőled lakbért. Bár kérhetném. De az elvárásom a tisztelet. Magam és az otthonom iránt.
Slava hirtelen közelebb lépett, arca megfeszülve.
– Talán nem a pénzről vagy a szabályokról van szó? Nem félsz te egyszerűen attól, hogy összefogunk Alice-szel ellened?
Yulia összehúzta szemöldökét:
– Honnan veszed ezt? Milyen féltékenység?
– Innen! – emelte meg a hangját Slava. – Már az első naptól gyanússá teszed őt. Alice pedig észrevette ezt.
Alice hirtelen felemelte a fejét:
– Ilyet nem mondtam!
– De szívesen mondanám, – folytatta Slava. – Én látom a helyzetet! Yulia nem akarja, hogy legyen saját életem! Saját családom! Azt akarja, hogy csak tőle függjek.
Yulia mély lélegzetet vett, könnyekkel küszködve. Ezek a szavak igazságtalanok voltak, és mélyen bántották. Ő nap mint nap dolgozott, hogy eltartsa őket. Sosem akarta feddni Slavát vagy kontrollálni a társaságát. Most mégis úgy tűnt, ő az, aki a szabadságát veszi el.
– Megyek aludni, – szólt végül remegő hangon Yulia. – Holnap korán kell kelnem.
Az ágyban fekve még hallotta, hogy Slava és Alice tovább beszélgetnek a konyhában. Nem értette, miről, de időnként nevetés szűrődött át. Úgy érezte, a saját ágyában, saját lakásában hirtelen kitett vendég lett.
Reggel Yulia korán kelt. Alice a szoba sarkában az összecsukható ágyon aludt, Slava mellette horkolt. Óvatosan kikúszott az ágyból, és reggelit kezdett készíteni.
Az asztalon nyitva volt a laptopja, amit emlékezett, hogy előző este elpakolt a táskájába.
– Jó reggelt, – hallatszott Alice hangja. – Bocsi, használtam a laptopod, elfelejtettem feltölteni az enyémet.
Yulia meglepődött.
– Kérhettél volna engedélyt is, – mondta, becsukva a gépet.
– Slava azt mondta, hogy szabad. Nem lett volna szabad?
Újra Slava döntött helyette. Még a dolgait is engedély nélkül használták. Apróságok, de az ilyen apróságok halmozódtak fel.
– Alice, hallgass meg, – fordult hozzá Yulia. – Nem szeretem, ha az én dolgaimat engedély nélkül veszik el. Ez nem kollégium, ahol minden közös. Mindenkinek meg kell őriznie a személyes terét és tulajdonát.
Alice karba fonta a kezét:
– Bocsi, nem tudtam, hogy ennyire szigorúak a szabályok. Nálunk ez családi szokás, máshogy kezeljük.
– Minden családnak megvan a maga szabálya, – válaszolta Yulia. – Ha a mi otthonunkban élsz, tiszteletben kell tartanod az enyémet.
Alice vigyorogva válaszolt:
– Olyan vagy, mintha te és Slava nem is család lennétek.
Ez a megjegyzés váratlanul érte Yuliát. Valóban, kik ők valójában? Egy pár, aki együtt lakik? Vagy csak egy lány, aki ideiglenesen befogadta a fiút? Számára az, hogy „mi otthonunk”, egyértelmű volt; de soha nem beszéltek közösen a jövőről, házasságról vagy gyerekekről. Még a lakás rezsiköltségeinek megosztásáról sem volt szó.
– Mi Slavával… – kezdte Yulia, de ekkor belépett maga Slava a konyhába, álmosan és kócosan.
– Miért nem keltettek? – ásított. – Miről beszélgettek?
– A lakhatás szabályairól, – felelte Yulia. – És arról, hogy a dolgaimat nem lehet engedély nélkül használni.
Slava forgatta a szemeit.
– Megint ugyanaz? Yulia, mintha kisgyerek lennél! Aztán jönnek az igazi problémák, te meg ezen lovagolsz…
– Ez nem szarkazmus tárgya, – szakította félbe Yulia. – Szeretném, ha tiszteletben tartanák.
Slava felhorkantott:
– Na látod, Alice! Itt minden szigorúan van! Szólj a gazdának, mielőtt bármit csinálsz.
– Slava! – emelte fel a hangját Yulia. – Hagyd abba!
– Miért? – vonta meg a vállát. – Csak elmagyarázom a nővéremnek, mennyire komolyan vesszük a dolgokat. Hátha még a csészét rossz irányba fordítja vagy a törölközőt nem oda akasztja. Akkor kiteszik az utcára?
Yulia mélyen belelégzett, próbálva megőrizni nyugalmát:
– Senkit nem teszünk ki. Csak kölcsönös tiszteletet kérek.
– Tisztelet? – mosolygott cinikusan Slava. – Inkább kontrollnak tűnik. Tudod, először azt hittem, igazán szeretsz, most meg látom, hogy csak a saját szabályaid szerint akarod irányítani a dolgokat.
Szavakként nehezek, mint a kő. Yulia lehajtotta a fejét, összefonta a kezét az asztalon. A fejében dübörgött a zaj. Nem így képzelte el ezt a beszélgetést.
– Nem erre számítottam tőled, – suttogta Yulia. – Nem akartam, hogy ilyen legyen.
– Hogy „ilyen”? – foldott karját Slava. – Csak segíteni akartam a nővéremen. Te pedig úgy viselkedsz, mintha kiraboltak volna.
Yulia felnézett:
– Nem Alice a baj. Hanem hogy előzetes értesítés nélkül hoztál valakit a lakásomba.
– A mi lakásunkba, – javította ki Slava, miközben az asztalra csapott.
– Az én otthonomba, – mondta határozottan Yulia. – Jogi értelemben az enyém. Befogadtalak, mert szeretlek. Még mindig szeretlek. De te ebből úgy értelmezed, hogy jogod van a döntésekhez helyettem.
Slava arca elvörösödött, állkapcsa összeszorult.
– Szívtelen vagy, – sziszegte, hangját emelve. – Ez a testvérem! Egyedül van! Tudod, milyen az, amikor nincs fedél a fejed felett?
Alice zavarodottan mocorgott a széken, láthatóan bántotta a vita, amit kiváltott.
– Ez az én otthonom, – mondta Yulia halkabban, de határozottan. – Én is egyedül vagyok. Nekem is támasz kell, nem egy újabb „szerencsétlen rokon”.
A konyhában nehéz, feszültséggel teli csend telepedett. Alice megköszörülte a torkát:
– Yulia, ne legyél már ilyen… Hiszen csak egy rövid időre jöttünk.
– Annál is inkább, – bólintott Yulia. – Akkor tessék megállapodás a héten belül.
– Megállapodás? – nevetett gúnyosan Slava. – Komolyan? Családtagok között?
– Igen, – válaszolta Yulia egyszerűen. – Egy szerződés. Őszintén és nyíltan. Mikor jössz, mikor mész, ki mit fizet.
– Megalázod az embereket! – ugrott fel Slava, arca piros lett, öklét összeszorította. – Nem vagyunk albérlők! Azt hiszed, hogy mert a lakás a tied, alázhatsz meg másokat?
Yulia hallgatott, szemmel tartva őt. Először érezte igazán félelmet. Slava tovább emelte a hangját és hadonászott, Alice próbálta csillapítani, de sikertelenül.
– Elég, Slava! – ragadta meg Alice a testvére ujját. – Hagyd abba a kiabálást!
Yulia lassan felállt, kivonult a konyhából. Hallották az ajtó csapódását. Egy perc múlva visszatért két nagy sporttáskával.
– Íme, – letette a táskákat a padlóra. – Minden benne van. A tieid és Alice-é.
Slava tátott szájjal állt, nem hitt a szemének.
– Rendeztem a cuccokat, – folytatta Yulia nyugodtan. – Felhívhatod a barátodat, jöhet értük.
– Ki akarsz rakni minket? – eresztette el kezét Slava, dühösen.
– Nem bírom hallani a kiabálást az otthonomban, – felelte Yulia.
Alice gyorsan felállt, magához kapta a táskáját:
– Slava, menjünk. Mi… mi nem kértünk ilyet.
– Pontosan, – bólintott Yulia. – Ti sem kérdeztetek.
Slava értetlenül nézett Yuliára majd a bőröndökre.
– Nem teheted meg ezt, – mondta végül. – Hol fogok lakni?
– Hat hónapig mondtad, hogy keresel állást és lakást, – válaszolta Yulia. – Biztos vagyok benne, hogy találsz megoldást.
Slava felkapta a csomagját és indulni készült, káromkodva. Alice követte őt, bocsánatkérő pillantást vetve Yuliára.
A lépcsőházban már hallatszottak a szomszédok hangjai, akik kinéztek lakásukból a zajra. Yulia ajtófélfának dőlve figyelte, ahogy Slava és Alice lelépnek a lépcsőkön. Slava hangosan káromkodott, Alice csendesen engedett a fejét.
Amint eltűntek a szeme elől, Yulia lassan becsukta az ajtót. Háttal dőlt hozzá, majd lehunyta szemét. Nem sírt, nem haragudott. A szíve csendes és üres volt. Végre nyugodt.
Körbetekintett az előszobájában. A fogason Slava kabátja lógott, cipői a cipőtartóban. A komódon néhány, Alice által hagyott papír volt. Mindent összehajtogatva egy zacskóba rakott, félretéve. Másnap a pincébe viszi, ha Slava nem hívja.
Este Yulia rendszerezte a konyhapolcot, ahová idegen tárgyak kerültek. Slava bögreje az „A világ legjobb pasija” felirattal, Alice csészéje letört füllel, és ismeretlen teafilterek.
Ügyesen bezárta, hogy a saját könyvei, csészéi és fényképei kerüljenek bele. A konyha lassan visszanyerte eredeti rendjét. Letörölte a polcokat, elmosta az edényeket, kitakarította a hűtőt. Visszaszerezte a teret. Visszanyerte az otthonát.
Éjfél után az ágyban fekve Yulia a történteken gondolkodott. Fájdalmat érzett. Nem Slava elvesztése miatt, hanem mert fél évig nem vette észre az egyértelműt: Slava sosem tisztelte őt és a terét. Egész hónapokban úgy tett, mintha így kellene lennie. Mintha a szerelem azt jelentette volna, hogy áldozatot hozol a saját kényelmedért, szabályaidért és határaidért.
Telefonja rezgett. Yulia feloldotta a képernyőt:
Slava: „Elrontottad, nem térek vissza.”
Yulia a képernyőre nézett, majd váratlanul mosolyra húzódtak ajkai:
– Hála az égnek. Csak ne ígérj semmit. Csak ne gyere vissza.
Letette a készüléket és félretette. Hosszú idő után először aludt nyugodtan, aggódás nélkül, azzal a tudattal, hogy most már minden rendben van.
Reggel Yulia a csendre ébredt. Senki sem horkolt, nem mászkált a konyhában, nem beszélt hangosan telefonon. Csak a napsugarak törték át a függönyt, mintázatot rajzolva a falra.
Kávét főzött magának – nem erőset, mint Slava szerette, hanem pont olyat, amilyet ő kedvelt. Lágy jazz szólt a háttérben, nem a Slava által szeretett kemény rock. Az ablaknál ült, figyelve a felébredő várost.
Ismét csörgött a telefon. Üzenet érkezett Slavától:
„Eljöhetek ma a holmimért?”
Yulia csak egy rövid „igen” választ küldött, megadva az időpontot.
Amikor Slava megérkezett, Yulia az ajtóban várta. A beszélgetés rövid és tárgyilagos volt.
– Itt vannak a dolgaid, – mutatott Yulia a folyosó zacskóira.
– Kösz, – morogta Slava, nem nézve rá.
– Alice hogy van? – érdeklődött Yulia.
– Jól, – vont vállat Slava. – Most egy barátomnál lakik. Hamarosan talál új albérletet.
– Rendben, – bólintott Yulia.
Szólt a csend köztük. Yulia látta, hogy Slava mondani akar valamit. Talán bocsánatot kérni, esetleg még egy esélyt kérni. Ehelyett csak sóhajtott és magához vette a holmikat.
– Sok sikert! – búcsúzott tőle Slava. – Könnyű jó embert találni.
– Különösen olyat, aki tiszteletben tartja mások határait, – tette hozzá halkan Yulia.
Slava csak felmorrant, majd elment. Yulia becsukta az ajtót. Most már biztosan vége.
Visszatért a szobájába, elhúzta a függönyöket. A napsugár betöltötte a teret. Minden újra a maga helyére került, és minden négyzetcentiméter csak az övé volt.
Yulia újra egyedül volt. Az otthonában, a csendben, az igazságában. Tudta, hogy a szeretet nem pénzzel mérhető, de a tisztelet a határokkal mérhető. Az ő otthonába a bejutás tisztelettel, a távozás egyetlen szóval történik.
Az ablakhoz lépett és kitárta. A tavaszi levegő beáramlott, a frissesség és megújulás illatát hozva magával. Mélyen a lelkében tudta, előbb-utóbb újra befogad valakit az otthonába és az életébe, de most már más feltételekkel: világos határokkal, kölcsönös tisztelettel és őszinte szabályokkal.
Most azonban jól van az egyedüllétben, a csendben, a békében és önmagával egyensúlyban.
Összegzésként: Egy otthon fenntartása közös szabályokat és kölcsönös tiszteletet kíván. A személyes határok meghúzása nélkülözhetetlen a harmonikus együttéléshez, még akkor is, ha az érintettek családtagok. A történet jól mutatja, hogy a szeretet önmagában kevés lehet, ha nem jár együtt a tisztelettel és a kompromisszumokkal.