A válás napján, harminc év házasság után, a férje egy csomagot adott neki, és azt mondta: „Egy év múlva nyisd ki.” Kinyitotta… és megdermedt.
Harminc év. Harminc évet töltöttek együtt. Svetlana a férje szemébe nézett, akivel egykor úgy érezte, hogy egy levegőt sem bírnak egyenlően lélegezni, most pedig némán ült vele szemben, és aláírta a papírokat.
A válás. Kiabálás és veszekedés nélkül. Csak… csend. Mintha ő kifáradt volna. Mintha ő is kimerült volna.
— Ez neked — mondta, és átnyújtott neki egy szürke papírzacskót, melynek szélei egyenetlenek voltak. — De egy év múlva nyisd ki. Ígérd meg.
— Miért?
— Csak… ígérd meg.
Sóhajtott, és némán bólintott.
Eltelt egy év. Nélküle. Nélküle, a szokásos kulcsok hangja nélkül, reggelente a kávé illata nélkül, beszélgetések nélkül a konyhában. A fia ritkán jött — neki saját élete volt, a barátnők pedig kímélték őt, próbálva nem érinteni „ezt a témát”.
Ez idő alatt a csomag a szekrényben maradt. Felbontatlanul. Tartotta magát, ahogy ígérte.
És most… pontosan egy év múlva, április 17-én, Svetlana leült az asztalhoz, letette maga elé a csomagot. Valamiért a szíve hevesebben dobogott a mellkasában. Kezei remegtek.
Kinyitotta. A csomagban egy levél és egy kis csomag volt.
„Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy nem felejtettél el.
Tudtam, hogy alávaló dolgot csinálok. De már nagyon kevés időm volt.
Beteg voltam. Nem akartam, hogy tudd. Nem akartam, hogy sajnálj.
Te mindig erősebb voltál nálam. Még akkor is, amikor hallgattál.
Ez az egy év — az én ajándékom volt neked. Szabadság. Mindenféle teher, fájdalom és könnyek nélkül.
Köszönöm mindent. Az életet.
A te M.”
Svetlana kezébe temette az arcát. A könnyek maguktól törtek fel.
A csomagban két jegy volt — Grúziába, ahová mindig is el akart menni, de mindig halogatta.
És egy régi fénykép: ő és ő, fiatalon, nevetnek a folyóparton. A hátoldalon — tiszta, ismerős kézírás:
„Megérdemled a boldogságot. Éld meg.”
Svetlana némán ült a levél fölött, és nem tudott megszabadulni a könnyektől. Egyik a másik után folyt, nem a fájdalomtól, hanem az elképesztő gyengédségtől és szeretettől, amit a sorok között olvasott.
Ő tudta, ő elment… És ő nem vette észre. Vagy nem akarta észrevenni.
Eszébe jutott, ahogy egyre gyakrabban fáradt el, ahogy lassabban kezdett járni, ahogy egy idő után már nem ivott bort a vacsoránál, mert „nem tetszik neki a keserűség”. Eszébe jutott, hogy egyszer azt mondta:
— Neked nélkülem is könnyebb lesz. Erős vagy. Meg fogod oldani.
Akkor mérges volt rá. Ő pedig csak búcsúzott.
Svetlana a jegyeket szorongatta a kezében, és valami megváltozott benne. Rájött, hogy nem maradhat itt ebben a széken, ebben a lakásban, ezekben a falak között, ahol a fájdalom és az emlékek élnek.
Ő azt akarta, hogy éljen.
Két héttel később már Tbiliszi szőlőhegyein állt, könnyű sálban, napszemüvegben, ami elrejtette a sírástól piros szemét. Nem azért, mert keserű. Hanem azért, mert gyönyörű. Mert a lelke újra érzett.
Sétált a keskeny utcákon, forró hachapurit evett, beszélgetett a helyiekkel, és minden este írt neki leveleket, amiket elégetett az ablak előtt:
„Misha, ma nevettem. Képzeld el! Igazán. És nem azért, mert muszáj, hanem mert vicces volt. Büszke lennél rám.”
Eltelt egy év. Svetlana hazatért, teljesen más ember lett. A szemeiben mélység volt. Nem fáradtság, hanem bölcsesség. Nem üresség, hanem világos szomorúság.
A férje halálának évfordulóján összegyűjtötte az összes barátját. A temetés helyett — koccintások, fényképalbumok, történetek és nevetés.
Aztán, már éjjel, egy új borítékot vett elő, aláírta:
„Aki megérti”
— és belehelyezte a saját történetét. És két jegyet. Armeniába.
Mert a szeretet nemcsak kézen fogni. Hanem elengedni.
És inspirálni a másikat, hogy éljen.
A tavasz újra elérte a várost — virágzott az almafa az ablakok alatt, reggelente gyerekek hangja hallatszott, és a konyhában ismét fahéj illata szállt. Svetlana élt. Nem csak létezett — élt. Festőkurzusra jelentkezett, elkezdett reggelente kávét inni a balkonon, és még azt is megengedte magának, hogy élénk ruhákat viseljen, amiket régebben „majd később” tartogatott.
Egyik este, miközben papírokat rendezett, rátalált a borítékra, amit egy évvel ezelőtt hagyott:
„Aki megérti”.
Még mindig nem tudta, hogy kinek szól. De valamiért úgy érezte — aki számára fontos, egyszer megtalálja.
Eltelt pár hónap.
Egy csendes nyári napon csengettek az ajtón.
A küszöbön egy lány állt — zavartan, gyerek kezét fogva.
— Elnézést… Ön Svetlana Mihajlovna?
— Igen.
— Én… Én megtaláltam ezt a levelet az apámnál. Egy hónapja meghalt. Ő volt az ön férjének a barátja. Együtt szolgáltak. Gyakran mesélt önről. És… a halála előtt megkért, hogy találjam meg önt. Azt mondta: „Ő segíteni fog megérteni, hogyan tovább.”
Svetlana némán vette el a borítékot, amelyben egy másolat volt az ugyanazokkal a szavakkal, ugyanazzal az üzenettel.
Aztán a lányra nézett.
— Szeretsz utazni? — kérdezte tőle.
— Nagyon! Csak mi nem mentünk sehova…
Svetlana mosolygott, és bement a lakásba. Visszatért azzal a levéllel és jegyekkel. Leült a lány elé.
— Most kezdődik az életed. És nekem ideje van megosztani.
Benyújtotta a jegyeket a lány anyjának.
— Menjetek. Nézzétek meg a világot. Szeressétek. Azért, aki már szeret titeket onnan — az égből.
Így folytatódott a válás napján kezdődő történet.
A szeretet története, amely erősebb volt, mint a sérelmek.
Világosabb, mint a veszteségek.
És… végtelenebb, mint az élet.
Eltelt még néhány év.
Svetlana megöregedett — szépen, méltósággal. Az ő házában mindig nevetés hangzott, sütemény illata szállt, és meleg fény világított. Már nem a múltban élt — bőségesen megosztotta mindazt, amit a szeretetből megőrzött. Nem szenvedéssel, hanem fényekkel.
Egy napon, amikor a kiállításán — igen, most már festett, és az egyik képe még a helyi könyvtár falán is volt — odament hozzá az a lány. Már tinédzser volt, ragyogó szemekkel és egy csokor vadvirággal.
— Megváltoztatta az életem, tündérbácsi. Akkor elmentünk Armeniába, ahogy mondta. Anyu elkezdett írni, most van egy saját könyve! És én… Én orvos akarok lenni. Hogy gyógyítsak, ahogyan ön a lelkeket gyógyítja.
Svetlana átölelte őt.
— Nem én voltam. Ő volt.
— Ki?
— Az, aki egyszer nekem adta a jogot, hogy újrakezdjem. És most én csak továbbadom.
A lány bólintott, és elővett valamit a táskájából. Egy borítékot.
— Mi és anyu úgy gondoltuk… Most már az öné. Benne vannak a jegyek. Grúziába. Ugyanarra a dátumra. Csak most már nem lesz egyedül.
Svetlana vette a borítékot, és valami kattant a mellkasában — mint akkor, először.
A sors újra körbejárta.
Új esélyt adott.
És mosolygott, miközben letörölte a szeme sarkából a könnyeket.
— Nos… Úgy tűnik, ideje újra megtanulni élni. De most már — együtt.
És ebben nem volt bánat. Csak hálás szív.
Mert az igazi szeretet — nem hal meg. Ő a kezdetévé válik valaki más új életének.