Minden este, amikor Andreas kifelé nézett a nappali ablakán, ugyanaz a különös látvány fogadta: a túloldali ház emeleti ablakában egy aprócska kislány állt némán, mozdulatlanul.
Törékeny volt, alig lehetett több ötnél, legfeljebb hat éves. A tekintete mindig Andreasra szegeződött – és minden alkalommal integetett neki. Lassan, halkan, mintha nem is kézzel, hanem valamiféle láthatatlan szállal próbálná elérni őt.
De ez az integetés sosem tűnt egyszerű, gyermeki gesztusnak. A mélybarna szemekben ott volt valami nyugtalanító. Valami kérlelő. Mintha a kislány mondani szeretne valamit – vagy legalábbis elérni, hogy Andreas végre meghallja őt.
A férfi szívét fokozatosan kezdte nyomni a bizonytalanság. Úgy érezte, valami fontos dolog mellett sétál el nap mint nap, és még csak nem is sejti, mi az. A felesége, Tanja, észrevette rajta a nyugtalanságot.
– Biztos csak egy magányos kisgyerek, aki örülne némi figyelemnek – próbálta megnyugtatni. – Miért nem integetsz vissza?
Andreas azonban képtelen volt rá. Valami belül tiltakozott. Mintha a lelke mélyén tudta volna, hogy ez nem ilyen egyszerű. És aztán jöttek az álmok.
Minden éjjel ugyanaz a kép: a kislány sír, kezeit felé nyújtja, és könyörög.
– Ne menj el… Kérlek… ne hagyj itt!
Andreas ilyenkor zihálva ébredt, verejtékben úszva, szíve dübörögve próbált visszatalálni a valósághoz. Tanja aggodalommal figyelte.
– Talán beszélned kellene valakivel – mondta halkan.
De Andreas tudta: ezt nem oldhatja meg más. Ezt neki kell kiderítenie. Egy reggel aztán, amikor újra meglátta a kislányt az ablakban, már nem tétovázott.
Letette a csészét, amit a kezében tartott, felállt, és határozottan kimondta:
– Átmegyek hozzájuk.
Tanja megdöbbent.
– Biztos vagy benne?
– Igen – bólintott Andreas. – Meg kell tudnom, ki ő.
A szíve vadul kalapált, miközben kilépett az utcára, és átsétált a szomszédos házhoz. Megállt az ajtó előtt, és benyomta a csengőt.
Hosszú csend következett, majd a kaputelefonból egy női hang hallatszott:
– Igen? Ki az?
Andreas megdermedt. Ez a hang… ismerős volt. Túlságosan is.
– Andreas vagyok… a szomszédból. A kislányról szeretnék beszélni.
Újabb csend. Aztán halk kattanás – az ajtó zárja engedett.
És akkor megjelent Luisa.
Andreas lélegzete elakadt. Ott állt előtte a nő, akit hat éve nem látott. A nő, akit egykor szeretett, talán úgy, mint senki mást azelőtt.
Luisa szemei könnyesek voltak, hangja remegett.
– Szia, Andreas… Rég volt.
És mielőtt a férfi bármit is mondhatott volna, egy kis alak jelent meg a nő mögött. Egy kislány. Az a kislány.
Tekintetük találkozott. A gyermek ajkai megremegtek, és elhangzott az a szó, amitől Andreas térde meginogott:
– Apa?
A férfi hátrahőkölt, keze az ajtófélfára kulcsolódott, lábaiból kifutott az erő.
– Mit… mit mondott?
Luisa lassan félreállt.
– Gyere be, kérlek. Muszáj beszélnünk.
A nappaliban Andreas egy régi fotelbe roskadt, feje zúgott, gondolatai kuszán cikáztak. Luisa leült vele szemben, szelíden, két keze az ölében pihent.
– Emlékszel arra a hétvégére… a tónál? – kérdezte halkan.
– Persze – bólintott Andreas. – Az volt az utolsó együtt töltött időnk.
– Akkor még nem tudtam… de már várandós voltam – mondta Luisa, és lesütötte a szemét.
Andreas szíve kihagyott egy ütemet.
– Tessék?! És miért nem szóltál?
– Próbáltalak elérni, hidd el – suttogta. – De elköltöztél, más lett a számod. Mire újra megtaláltalak volna… már túl késő volt.
Andreas kezei ökölbe szorultak.
– Jogom lett volna tudni…
– Tudom – válaszolta a nő. – De féltem. És amikor telt az idő… már nem tudtam, hogyan kezdjem el újra.
A férfi a szoba sarkába nézett. Ott ült a kislány – Lina –, csendesen, de kíváncsian. A szemei reményt tükröztek. Ő volt az, aki esténként az ablakból nézte őt. És ő – Andreas – addig észre sem vette, mit lát.
– Szükségem van egy DNS-tesztre – mondta halkan.
Luisa elsápadt.
– Nem hiszel nekem?
– Hinnem kell. De biztos akarok lenni.
A nő lehunyta a szemét. Aztán bólintott.
– Csináljuk meg.
A következő két hét lassan, fojtogató csendben telt. Andreas alig evett, alig aludt. Tanja mellette maradt – csendben, erősen, és fogta a kezét.
Aztán megérkezett a levél.
„99,99% bizonyosság: Andreas az apa.”
A férfi kezében tartotta a papírt, és a sorok elmosódtak a könnyeitől.
– Tényleg… ő az én lányom – suttogta.
Tanja gyengéden a vállára tette a kezét.
– Akkor itt az idő… hogy végre ott legyél, ahol mindig is lenned kellett.
Aznap este Lina újra az ablakban állt. De most nem úgy, mint korábban. Ezúttal Andreas is megmozdult. Felemelte a kezét – és visszaintegetett.
A kislány arca felragyogott. Egy pillanat, ami mindent megváltoztatott.
Az élet néha rejtett ösvényeken vezet, de néha épp ott találjuk meg önmagunkat, ahol a legkevésbé számítanánk rá. És ahol egy kisgyermek integetése egy új kezdet kapuját nyitja ki.